A Nincstelenek nem ígér szórakozást, a kőkemény valóságot mutatja meg. Küzdés, tenni akarás, tehetetlenség. Nem simogatja a lelkünket, inkább felpofoz a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előadása. HRESKÓ ANITA ÍRÁSA.
Egy mű, melyet ritkán hallunk. Egy mű, melyet nem is kell gyakran meghallgatni. Egy mű, melynek előadásához sokáig nem állt rendelkezésre méltó helyszín Magyarországon. Mahler 2. szimfóniája a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
1931-ben, amikor megalakult az Abstraction-Création nevű párizsi művészcsoport, az absztrakt már két évtizede jelen volt a képzőművészet lehetőségei között; igaz, elsősorban más földrajzi helyeken. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.
„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz…” Térey János korai halála a fenti sorokat visszamenőleg is szorongató jelentéstöbblettel ruházza fel. Az író családja történetének mélyére ásott. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.
A debreceni Modem és a budapesti Goethe Intézet közös kiállítása az individuum szentségének korában a leginkább kényelmetlen kérdést feszegeti: mennyire hihetünk még a privát szféra sérthetetlenségében. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.
Benczúr Emese a kiállított installációkkal különböző kulturális toposzokat modellez: a szépségipar és közösségi oldalak által követelt ragyogás csillámporos szlogenjeiből, a személyiségfejlesztésre szánt (ál)bölcsességek mantrázásából, a politikai és marketing hangzatok megtévesztéseiből, a különféle hitrendszerek egyéneket felszabadító látszólagosságaiból stb. kettős helyzeteket teremt: állít, felszólít, de parancsoló attitűd nélkül. TÓTH DITTA ÍRÁSA.
Miközben Amerika Kapitány és Vasember egyre többet izgul azon, mi lesz a féktelen ugrándozásaik közben a helikopterekből kizuhant emberkékkel, a Danubia Zenekar a Hősök vagyunk koncertsorozat záróestjén a halálról zenélt. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA
„Úgy beszéltem hozzá, mint valami kétségbeesett gyerekhez. És megnyugodott, és másnap megint dolgozni kezdett. Nem olajjal, hanem szénnel. […] Az egyik szélsőségből a másikba esett” – eleveníti fel Kassák azt a történetet, amikor is a már hosszú ideje alkotni képtelen Uitz Béla reményvesztetten jelenti ki sógorának: „nem tudok dolgozni.” HADI BARBARA ÍRÁSA.
Fred Ritchin, a New York University művészettörténet professzora a kilencvenes évek elején a város egyik kertes negyedében vett családi házat. Megismerkedett egy magyar képzőművésszel, R.G.-vel, aki ügyeskezű asztalos (is) volt. Megállapodtak, hogy ő fogja Ritchinék konyhabútorát elkészíteni. VÁRADI ANDRÁS ÍRÁSA.
A debreceni MODEM földszinti kiállítóterében az Idegen anyag főcím jegyében az Antal–Lusztig-gyűjteményből válogatott alkotások láttán éppenséggel az ötlik eszünkbe, hogy bizony nem mindig, nem minden esetben lehet eldönteni, hogy mi számít idegen anyagnak, és mi nem. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.
Az Irokéz Gyűjtemény debreceni kiállítása nemcsak színvonalas, gondolatgazdag, hanem változatos és szórakoztató is. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.
Jóllehet némi hazardírozó kedvnek köszönhetően egészen izgalmas fesztivállá kerekedett a júliusi Thealter, az elvitathatatlan hiányosságok feledtetése szempontjából a szeptemberi folytatás mégis indokoltnak bizonyult. Idén ősszel először – talán nem utoljára. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.
Lassan megszoktuk az úgynevezett félig szcenírozott operaelőadásokat a koncerttermekben. Immár bele kell törődnünk, hogy létezik szcenírozott oratórium-előadás is. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.
„Fekete filctoll és vörös festék régi térképen” – áll Sorin Tara képeinek címtábláján technikai meghatározásként, s az első pillanatokban úgy tűnik, ez egyben képeinek rövid leírása is lehetne. A kérdés: változik-e a benyomás a tárlat végéig? IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Egy elég jó és érdekes (G-dúr zongoraverseny) és egy rendkívüli (9. szimfónia) előadás – velősen így summázhatjuk a Budapesti Fesztiválzenekar Beethoven-estjét. Megkezdődött a Budapesti Tavaszi Fesztivál. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.