Ez a darab egy háromgyermekes nincstelen család keserves küzdelmét mutatja be két órában. Igen, ez a legpontosabb kifejezés: nincstelenek. De miben szenvednek hiányt? Pénzben, szeretetben, reményben, egyszóval mindenben. Azt tudjuk az idősebb generációtól, hogy milyen volt az élet a szocializmus korában, de ők általában felnőtt szemszögből mesélik az idő által legalább részben megszépített emlékeket. Borbély Szilárd főhőse egy tízéves kisfiú, aki a saját jelenében vezeti a nézőket.
A 2013-ban megjelent regény egyetlen pillanat alatt vált alapművé, szinte már kötelező olvasmánynak számít. Borbély Szilárd nélkül üres lenne a kortárs magyar irodalom, nem véletlenül tűzi műsorra egyre több színház a műveit: az Akár Akárki című drámát jelenleg is játssza a Szkéné Színház. Néhány évvel ezelőtt a debreceni közönség is láthatta a Katona József Színházban bemutatott adaptációt, Az olaszliszkait, de a Nincstelenekből is készült már előadás a dunaújvárosi Bartók Színházban. A Csokonai Nemzeti Színház a tíz évvel ezelőtt elhunyt debreceni írónak-költőnek kíván emléket állítani új bemutatójával.
Komlódy Márk már a színpadon ülve, maga elé meredve várja a közönséget. A komor alaphangulat végigkíséri az egész előadást. Nem túl hosszú múltjából alig őriz néhány emléket, mégis tökéletesen bemutatja, hogy mennyire nehéz gyereknek lenni egy szegény, elnyomott faluban. Társa ebben a nővére, aki Szász Gabriella megformálásában egy igazi, mindent jobban tudó nagytestvér. Folyamatosan csipkelődnek, elmondásuk szerint gyűlölik egymást, a bajban mégis ők a legösszetartóbbak, igazi egységet képesek alkotni.
Jelenetek az előadásból
Botos Bálint rendezése a regénnyel ellentétben kapott egy plusz narrátort: Mnémoszüné, az emlékek istennője irányítja a cselekményt, ő dönti el, hogy melyik jelenetből mennyit láthat a néző. Katonás jelmeze jól szemlélteti, hogy kik álltak a civilek felett, kik voltak a legfőbb parancsolók a falu életében. Ő az, aki fokozatosan adagolja nem csak a kisfiú, hanem mindenki más számára az emlékeket. Mészáros Ibolya pontos játéka nem hagyja, hogy akár egyetlen percre is elterelődjön a figyelmünk: végig határozott, szigorú, érzelmektől mentes. Ez a jellem csak a darab legvégén, az utolsó jelenetben törik meg. Mert van az az élethelyzet, az a kilátástalanság, amikor még egy istennőnek is elcsuklik a hangja. Bakk-Dávid László a zene nyelvén is megerősíti azokat az érzéseket, amelyeket a színészek közvetítenek. Tovább mélyíti a drámai, komor hangulatot, és a két jelenet közötti összekötő szöveget is helyettesíti.
Írásom elején azt állítottam, hogy ebben a családban nincs szeretet és nincs remény. De vajon tényleg így van? Nem látszik az egység, nincs meg a tipikus családi idill. Mit mondanának vajon a szülők, ha megkérdeznénk, hogy szeretik-e egymást és a gyermekeiket? Az apa minden munkát elvállal, éjt nappallá téve dolgozik, és próbálja megteremteni mindazt, ami a létfenntartáshoz szükséges. Az anya három gyereket nevel, akik közül a legkisebb még pólyás. A semmiből főz vacsorát, és ellátja a ház körüli tennivalókat. Hát persze, hogy azért güriznek ennyit, mert ott van bennük a szeretet. De mit érezhetnek a gyerekek? Mennyit értenek ők abból, ami most velük történik? Az apjuk alkoholista, az anyjuk türelmetlen, durván beszél velük, és nekik van lepasszolva a kistestvérük. Ők még nem értik a felnőttek gonosz világát, nekik csak a szülő jelenlétére, minőségi idejére lenne szükségük. Ma ezt úgy mondanánk, hogy meg kellene tanulniuk egymás szeretetnyelvén kommunikálni.
Hajdu Imelda szívfacsaró játékát látva egy csepp kétség sincs, hogy ez az asszony a családjáért él. Tiszteli a férjét és akkor is alázatos, amikor a férfi rossz döntést hoz, vagy ha részegen agresszív. Ám az ő tűrésének is van egy határa. Ha annyira rossz ebben a faluban, miért nem mennek el máshova? A család emléke, vagy a változástól való félelem az oka? Tényleg jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság? Nagyon úgy tűnik, hogy az apa szerint igen. Pedig talán ez lenne az a kis reménysugár, amibe érdemes lehet belekapaszkodni. Pál Hunor apafigurája sok magyar családban fellelhető. Hogy milyen is ő? Érzelmekről nem beszél, a kocsmában szocializálódik, néha eljár a keze, de nem lusta dolgozni, és mindent megtesz azért, hogy valamilyen munkát kapjon. De nem kap. Hogy miért? Mert nem hajlandó a politikával együtt változni.
Nagyon érdekes az a koncepció, ahogy egy-egy szereplő pozitív és negatív jellemvonásai elkülönülnek a színpadon. Néhány szomszéd, vagy ivócimbora esetén is jelen van ez a kontraszt, de a leglátványosabban a nagyapánál figyelhetjük meg. Dánielfy Zsolt jeleníti meg a férfi pozitív, Garay Nagy Tamás pedig a negatív tulajdonságait. Párosuk tökéletes egységet alkot. Kicsit olyan ez a szereplő, mintha az egyik vállán egy angyal, a másikon pedig egy ördög ülne, és ők mondatnák vele a jó és gonosz emlékeket. Meg kell említeni egy kifejezetten ellenszenves karaktert, a küldöttet, aki egykor falubeli cimbora volt, ma viszont már tegezni is tilos. Papp István tenyérbemászó karaktere jól szemlélteti, milyenek is lehettek a szocialista tisztek.
A család nélkülözhetetlen tagja a mindig jól informált, szókimondó nagynéni, Máli. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ő a falu és a család fekete báránya. Aktívan jelen van a közösség életében, nem rejti véka alá a véleményét, és mindig mindent elsők között tud. Tokai Andrea játékában Máli belevaló, érzéseit ugyancsak nem kifejező középkorú nő, mégis az ő sorsa érinti meg leginkább a közönséget. Az alcímben szereplő, mégis csak ritkán megjelenő Mesijást szintén Tokai Andrea jeleníti meg. Ő a mindenki által csak bolondként emlegetett cigány, akire a legalantasabb munkát is rá lehet bízni, mert neki az is jó. De ő nem érzi ettől rosszul magát, mindenkihez van pár kedves szava, és tényleg érdekli, hogy van a másik. A színésznő mindkét karaktere erős érzéseket vált ki a nézőből. Azok a néhány perces jelenetek a legemlékezetesebbek, amikor Máli, illetve a Mesijás a színpadon van. Ők ketten nem hasonlítanak egymásra, mégis hasonlóan mély nyomot hagynak.
A képek forrása: Csokonai Nemzeti Színház. Fotó: Éder Veronika
Dálnoky Réka dramaturgként meghagyta a regényre is jellemző töredezettséget. A darab nem egy jól felépített kerek történet, aminek van eleje, közepe és vége. A jelenetek egymásutánja egy fényképalbumhoz hasonlít. Ha ránézünk egy képre, eszünkbe jut róla egy emlék. Az albumot a fiú lapozgatja, az emlékezésben pedig Mnémoszüné van segítségére. Bajkó Blanka Alíz az istennő kivételével mindenkinek kopott, szürke jelmezt álmodott, amelyek jól illenek a falu és a család szegénységéhez. Golicza Előd díszlete hasonlóan szerény: egy kerítés, egy asztal, néhány szék és egy láda, nem is hiányzik semmi több. A kerítés segít tájékozódni a helyszíneket illetően. A belső tér a család otthona, kívül pedig a falu eseményeinek lehetünk tanúi.
Botos Bálint megtalálta a módját, hogy mindenki kapjon valamit, amit hazavihet magával az előadás után. Legyen ez egy rég hallott kifejezés, egy a nézőben is felmerülő emlék, egy feltépett seb, egy pofon, egy felismerés. Legalább egyszer mindenkinek látnia kell a Csokonai Nemzeti Színház produkcióját. A Nincstelenek tipikusan olyan bemutató, aminek időt kell hagyni, hogy meg tudjuk emészteni, talán érdemes lehet többször is megnézni. Fájni fog, de hasznos lesz.
Az előadás adatlapja a Csokonai Nemzeti Színház honlapján itt található.