Óbudai Danubia Zenekar

Az Óbudai Danubia Zenekar sokat ígérő műsorszerkesztéseit megszokhattuk már, ezúttal egy nagyon népszerű és egy kevésbé ismert művel álltak a Zeneakadémia pódiumára. Richard Strauss Metamorphosen című vonószenekari darabjában a lebombázott München feletti fájdalmát fejezte ki, Wolfgang Amadeus Mozart Requiemje, utolsó, befejezetlen műve viszont nem szorul bemutatásra. A Metamorfózisokat az a Paul Sacher rendelte Strausstól, aki Bartóktól a Divertimentót és a Zenét, és akinek három zeneszerzőgeneráció komponált. A Requiem megrendelőjét ellenben nem lehet ilyen illusztris patrónusnak nevezni, Walsegg von Stuppach gróf ugyanis a sajátjaként akarta bemutatni a gyászmisét. Jellegében egészen más a két zenemű. A Metamorfózisok sűrű, szövevényes, enigmaszerű zene, mondhatnánk egy véget nem érő dallam, egymásból kifejlődő témák hálózata. Mozart miséje viszont megfoghatóbb, rövid tételekből álló alkotás, szuggesztív, a fülben inkább megragadó.

A Metamorphosen három staccato játszott negyeddel induló főtémája Beethoventől származik, az Eroica-szimfónia gyászindulójából. A Danubia rendkívül okosan és nagy beleérzéssel interpretálta a nem könnyű, 23 szóló vonóshangszerre írt művet. Hiába érzelmes zene ez, mely az előadó muzikalitásának teljes odaszentelését kívánja, a pillanatnyi hevület mellett észre és előrelátásra van szükség hozzá. A Danubia játékában felfedeztem a tudatos konstrukciót, mely előreviszi a művet. Kérdés, hogy egy ilyen sokszólamú mű kiváló megszólaltatását mennyiben érdemes a karmesternek tulajdonítani. Hámori Máté szerepe nagyobb lehetett a próbafolyamat alatt, de a koncert napján a zenekar vonósait illeti dicséret.

Rab Gyula

Mozart Requiemjét játszani – hiába, hogy (csúnya szóval élve) sláger – nem olyan egyszerű feladat. A mű, melyet mindig szerettem úgy hallgatni, mint a klasszicizmus és a romantika határán álló alkotást, megengedi a mértéktartóbb, illetve az elemelkedő, sejtelmesebb hangvételű interpretációt egyaránt. Egyike azoknak a műveknek, amelyről nagyon különböző felvételeket lelhetünk, és amely egyenesen kínálja magát az előadói misztifikációra: Zubin Mehta ezt használta ki, amikor a háború sújtotta Szarajevóban vezényelte a darabot. A Danubia felállása nyomán ezúttal a művet finomabb, puhább hangzás jellemzi. A vonósok létszáma ugyanis arányaiban kicsit több a megszokottnál, a kórus tagjai pedig határozottan sokan vannak. Ennek következtében háttérbe szorulnak a rézfúvósok, és kialakul az a katartikus, vastag hangzás, mely nagyon jót tesz például a Sanctus vagy a Lacrimosa tételeknek. Hála a debreceni Kodály Kórus erőteljes jelenlétének, lenyűgöző drámai hatással szólalt meg a Kyrie eleison. Némileg rendezetlenül, de annál nagyobb lendülettel indult a Dies irae, okkal használom a szóképet, ha azt mondom, pokoli energiával és pokoli hangerőn szólt ez a tétel. Az énekes szólistáknak viszont aligha szolgált előnyükre a színpadi felállás: ahelyett, hogy a karmesterrel egy vonalban, a közönséghez közel álltak volna a pódiumra, a kórus előtt, a zenekar mögött kaptak helyet. Innentől kezdve Mozarton múlt, hogy mennyire hallottuk őket jól. A Tuba mirum vagy a Recordare tételekben például egészen kiválóan, a kórust is szerepeltető részekben viszont gyakran elvesztek a szólisták. Pedig illusztris társaságról van szó: Kolonits Klára a szopránszólót énekelte egyéni és színpompás módon, Kovács István dörgedelmes basszusa ezúttal sem keltett csalódást. Balga Gabriellától (mezzoszoprán) az operaházi teljesítményei alapján sokat vártam, nem is kellett csalódnom. Szólamát mély drámaisággal, megbízható stabilitással énekelte. Rab Gyula lírai tenorja sokat ígér – mit is mondjunk, a Royal Albert Hallban is megzengette már –, bár lényeges mértékben megmutatkozni nem tudott. A Benedictusban énekelt szólamát például kiválóan teljesítette. Dicséret illeti még a zenekart az árnyalatokban gazdagon megszólaló Agnus Dei tételért.

A Requiemet záró Communio után pedig újra arra a következtetésre jutottam, hogy ideje betiltani a tapsot. És nemcsak azért, mert bizonyos műveknek jobban áll a záróakkord utáni csend. Hanem azért, mert úgysem tudjuk, mikor kell tapsolni. A Danubia koncertjén például Hámori Máténak majdhogy hátra kellett fordulnia, hogy mindenki megbizonyosodjon, nem lesz több tétel. Nem tudtuk. Zavartan összeütődött néhány tenyér. Aztán taps.