 Katona László és Kerekes Éva |
A Thália Színház a Manna Kulturális Egyesülettel és a Nézőművészeti Kft.-vel közösen létrehozott, a nézőt egyik végletből a másikba vető, csupa kérdőjel újdonságát az író-rendező Szabó Máté négy nagyobb, egymást itt-ott érintő monológfoltban ismerteti meg a közönséggel. Először az analitikus szeretője/szerelme/elhagyott kedvese/ápolónője/szomszédasszonya keres menedéket a tétova beszélhetnékben a kiterjesztett gipszkarokkal, bebugyolált fejjel, mellkassal fekvő, szótlan sérült mellett, akinek betegágyát hatalmas rendelőjében/dolgozószobájában helyezték el (bár értesülünk róla, hogy dolgozószobája nincs). A Csík György díszlettervező által épített, túlméretezett, de félig üres polcozatú óriási helyiség látványa keresztrácsos, fogva tartó; kellékei ürességet ásítóan funkciótlanok. A második szintre konyhát is helyeztek, két tányér húsleves kedvéért. A nő alibi tevés-vevést folytat az irodában/rendelőben: szennyest gyűjt be/szór újra szét, papírgalacsinokat görget. Kerekes Éva a játékára máskor is jellemző sugárzó, sokértelmű járkálás, ringás negyedórájában homályos problémákat sejtet az ablak áldozata és közte fennálló/fenn nem álló kapcsolatot illetően.
Némi jelenetváltások után egy fiatalember képében Thuróczy Szabolcs viharzik be, egyenest a repülőtérről(/Havannából?), hogy önmaga által is elég jól diagnosztizált betegségét (szófosás) terapeutájával akár emelt honorárium ellenében is megossza. Nem különösebben feszélyezi, hogy pszichológusa plafonra szegezett szemmel, meredten nyomja az ágyat. Szó szót követ, a színen át-átlengő nő szavai is követik a páciens szavait, mosolyognak, táncolnak, ami azután a hölgy terhességét hozza magával.
 Katona László, Kerekes Éva és Thuróczy Szabolcs |
Katona László, aki a sokáig néma analitikust formálja meg, nem akkor fakad ki, midőn a vele nagyjából egykorú fiatalok az örömhírt, a kis trónörökös érkezését lelkesen tudtára adják. Akkor ki sem fakad, mert egy közbeeső időben, amikor épp senkinél sem volt a szó, a monológok legszűkebbikében kikiabálta mérgét/baját. Némán is, hangoskodva is, később újra hosszas némaságban is arról győzi meg a nézőt, hogy míg a Kerekes Éva játszotta fiatal szőke nő minden sejtelmessége közepette kétségtelenül fiatal szőke nő, a Thuróczy Szabolcs feladatát képező szájmenéses alak egyértelműen makkegészséges beszédbeteg, addig az ablaksérült minden, csak nem analitikus. Mintha még a középiskolai érettségi előtt szenvedett volna szörnyű lelki traumát, és úgy maradt. Pedig aligha elhanyagolható, hogy ez a férfi még identitásvesztésében/keresésében is szakmai környezetébe zárt szakember.
Eléggé meglepő tehát, egyben érthető is persze, hogy lemállik róla a hivatása, mert a darab utolsó harmadára beállít az analitikus apja, aki a lélekszakma professzora, nemzetközi tekintélye, már nyolc könyvet írt, az egyiket most hozta el a fiának. Maga elé bámuló gyermekét szóhoz sem engedi jutni, hogy összefoglalhassa családjuk vázlatos történetét, a szakmát továbbvivő sarjáról kialakított, kevéssé kedvező véleményét és néhány életelvét. Mucsi Zoltán ellenmondást nem tűrően csévéli mondandóját. Otthonosan dől hátra rég nem látott fiánál (mint árnyalak már sokszor tűnt fel itt, ujjával intő, álombeli múlt- vagy sorskísértetként). A Thuróczy által Katonának egy másik idősíkban főzött feketét Mucsi issza meg, hat cukorral, kevés tejjel.
 Thuróczy Szabolcs. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Az apja szóáradata hallatán ismét némasági fogadalmat tevő házigazda analitikus végül magára marad. Az apa dedikálta mindentudó szakkönyvet bele sem nézve a polcra rakja, gondolatai látszólag nem kalandoznak a részben az ő kontójára és úgynevezett boldogságára családot alapítók, a nő és a páciens felé sem. Letelepszik az ablaknál, cigarettája parazsával köröz a sötétben. Lába feltéve az ablakpárkányra. Nem kieső/kiugró pozíció. Mintha a premier szállongó tragédiai/komédiai szenzibilitása sem kerülné el végre a záró képet. Ám ha a fiú a „most értem meg apámat” állapotába jutva gyógyítja/halasztja magát holnapra, nem kellene az apa írta könyvet – lóbálva/gyűrve/passzíve/akárhogy – apa-jelként magánál tartania, vagy épp kivágnia az ablakon?
Hang le, fény fel, a közönség soraiban némi tanácstalanság, de mert mind a négy szereplő előbukkan a polcfalak réseiből és meghajol, ráébredünk: a legjobb esetben is felemás előadás, vonzó torzó befejezése érkezett el. Ahogy ott áll Katona világoskék felsőruhában, Kerekes sötétkék kismama-öltözékben, Thuróczy sportos eleganciában, Mucsi grafit árnyalatú nyakkendőben, minden elégedetlenségünk és értetlenségünk ellenére mély megbecsüléssel viseltetünk a Csík György jelmezeibe bújt aktorok iránt. A színdarab, amely még a Havanna cím mellett sem hoz fel számottevő érveket (messzeség/zsongás/egzotikum/zene/bármi), elnagyolt számítógépes szövegként vált egyenest a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjává. A színművészek nem lazsálták el a vázlatdrámát. Katona komoly színészi redukciós készségről tanúskodva öl rengeteg idegmunkát a nem-ideggyógyász ideggyógyászba, Thuróczy karcos lendülete és verbális fűtöttsége dinamitja a cselekménynek, Kerekes ezúttal is nagy művésze az iránytalanul sokat tudó vegetatív létezésnek, Mucsi elementaritása a freudi tézisek vulgáris maradványait is elmosva épít a látszólagos valóság matériájából elvont/elemelt (apa)figurát. A rendező, bár egyik elemzését/instrukcióját a másikkal oltja ki, s expresszív impulzusokon lábal át, másokkal meg pepecsel, alkalmanként mégis szépen vezényli a maga írta kottakezdeményt, mely bizonyítja: néhány jó mondat hiába visz ígéretes irányokba, nem semmisíti meg a sok rossz/fölösleges mondatot, s önmagától – beleképzelésektől, kétségességektől – nem szerveződik drámává, előadássá.
Mi szép tehát e balsikerű, túl- és/vagy alultervelt próbálkozásban? Az érintések. A céltalan, féloldalas, távlattalan ölelések, odabújások, gyermekké tevő játékok; egy pofon. De nincsenek megrendezve, eljátszva a magányok/megérintetlenségek; a létbevetettség. Szép – a legszebb, az idővel nem takarékoskodó – jelenet, melynek során a nő egyesével vagdossa le volt/mostani – gyógyult/lábadozó – kedvese géz-béklyóit. Akkurátus ancillaként vágja végig a két alkar és felkar gipsz-gyolcsait, távolítja el a fej és a mellkas múmia-rátéteit, miközben a fém támaszok is lehullanak. Kiszabadítja a férfit, hogy az analitikus – egyelőre csoszogó/szaggatott mozgással – átlépjen a bénultságnál is korlátozottabb/korlátozóbb szabadságba, az apjának nem/alig tekintett apa és a gyermekének nem tekinthető születendő gyermek határolta/jelölte térbe.
A bemutató egyelőre műhelytanulmány. Remélhetőleg önmaga folytatása egyben. Légiesebbé/irreálisabbá kellene (talán) válnia, hogy valóságosabbnak/készebbnek hasson.