Ördög Tamás második Bergman-rendezését láthatjuk most az Örkény Stúdiójában. Az elsőt, a Jelenetek a bábuk életéből címűt 2022-ben mutatta be. Kis színes az életemből, hogy úgy volt, arról az előadásról is én fogok kritikát írni a Revizorra, de végül átadtam a feladatot Urbán Balázs kollégámnak. Nem azért, mert nem értem rá vele foglalkozni, nem is azért, mert nem izgatott a téma, hanem azért, mert hiába éreztem úgy, hogy nagyszerű előadást látok, nem találtam rajta a fogást, nem igazán tudtam körülírni, miért tartom annak. Most, a Suttogások és sikolyok után visszatekintve jobban értem a Jelenetek a bábuk életébőlt is, hiszen az új bemutató talán még letisztultabban jeleníti meg ugyanazt: a minimalizmusnak, szuggesztivitásnak, a naturalizmusnak és az iróniának szokatlan elegyét, ami elsősorban a közelségből indul ki. A konkrét fizikai közelségből, ami mindkét előadásnál arra hivatott, hogy megmutassa a szereplők közötti távolságokat.
Mindezt színészvezetésben és játékmódban érhetjük tetten, és természetesen a két előadásnál korábbra vezet vissza minket, a Dollár Papa Gyermekei produkcióihoz. Hasonlót látunk ugyanis például a Szerelemben, az Otthonban, a TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbájában, a Lady Chatterley szeretőjében vagy a Picassóban. Apró terekben, díszlet nélkül vagy minimális díszletben játszanak a színészek a felsorolt előadásokban is, kevés eszközzel dolgoznak, jelenlétük szuggesztív, játékmódjuk tulajdonképpen naturalista, amelynek állandó eleme az irónia. De ez az irónia nem a színész iróniája a szerepe felé, hanem a szereplő iróniája a tőle elvárt viselkedési minták irányában. Mintha ezekben a produkciókban a szereplők folyton azt kérdeznék tőlünk: most ez az a pillanat, amikor meg kéne lepődnöm? Ez az a pillanat, amikor sírnom kéne? Most kéne nevetnem? A nézői elvárások szereplők általi immanensé tétele és megtagadása pedig különleges, új hangvételt eredményez, ami kifejezetten unikálissá és izgalmassá teszi Ördög Tamás rendezéseit. Ennek a színészi munkamódszernek koronázatlan királynője pedig Kiss-Végh Emőke, aki meghívott művészként mindkét Bergman-előadásban szerepel.
Bíró Kriszta, Kiss-Végh Emőke
E játékstílusnak és rendezői attitűdnek kifejezetten jól áll Bergman. Ám az előadásokban nemcsak Bergman színművei adaptálódnak, hanem kifejezetten a klasszikussá vált filmjei. Ördög Tamás azt keresi, hogy mit jelent a bergmani filmvilág a színpad nyelvére fordítva. A Suttogások és sikolyok esetében tulajdonképpen az intimitás felmutatásával jeleníti meg az intimitás vészes hiányát. Ez elsőre ellentmondásosnak tűnhet, miközben Bergman maga is alkalmazza ezt a technikát az arcok hosszú, közeli exponálásával, amelyeken minden kis rezdülés látszik, és azokban a jeleneteiben, amikor a szeretethiány erotikus közeledésekbe csap át, legyen szó a szolgáló, Anna és a haldokló Ágnes testi kontaktusairól, vagy a két nővér, Karin és Mária rövid ideig tartó egymásra találásáról. Az Örkény előadásában egyébként (szerintem nagyon helyesen) sokkal kevesebb ezekben a szcénákban a szexualitás, és sokkal több a gondoskodás, a valódi és nem az elfajzott emberi közeledésre tett kísérlet, ami hozzásegít minket a mű pontosabb értelmezéséhez. Gyönyörű a jelenet, amikor Takács Nóra Diána Annaként meztelen mellén nyugtatja Kiss-Végh Emőke Ágnesének fejét, és az is, amikor Csákányi Eszter Karinként egy komplett idegösszeroppanást játszik el, miközben Bíró Kriszta Máriája láthatóan minden erejét összeszedi, hogy felülemelkedjen rutinná vált közönyösségén. És elképesztő színészi teljesítmény Kiss-Végh Emőke őrjöngő haldoklása is. Ez az a pontja az előadásnak, amire talán a legtöbben azt mondanák, filmben működik, de egy előadásban képtelenség úgy megcsinálni, hogy az ne legyen nevetséges. A Suttogások és sikolyok azonban nem csak ennél a jelenetnél teszi zárójelbe a mit lehet a színházban és mit nem típusú sztereotípiákat.
A filmben például a halott Ágnes testének elrendezgetése rövid időt vesz igénybe, míg az előadásban hosszú ideig nézzük, ahogy Takács Nóra Diána Annája, egyedül maradva a halottal, szakavatott mozdulatokkal levetkőzteti, ágyát rendezgeti. Igen, ez valami, amit valakinek meg kell csinálnia egy halott körül, és igen, ennek elvégzésére az emberek általában ma is megfizetnek valakit. Itt a jelenet feszültségét az adja, hogy az az ember van ezért a munkáért megfizetve, aki kétségkívül a leginkább szerette az elhunytat. Munka közben Anna talál egy almát a párna alatt, amit a munka végeztével kettétör, mint a karácsonyi szertartásnál, ám mivel nincs kinek odaadnia a másik felét, mindkét részt elfogyasztja – mi meg végignézzük szép csöndben ezt is, és egy pillanatig sem unatkozunk közben.
Takács Nóra Diána. Fotók: Horváth Judit. Forrás: Örkény Színház
Nem esett szó még az előadás legabszurdabb figuráiról, a férfiakról. Terhes Sándor orvosát, Csuja Imre Frederikjét és Vajda Milán Joakimját bizonyos szempontból ugyanabból a fából faragták: szánalmas figurák, akikkel elég nehéz szót érteni, vagy egyáltalán csak beszélni velük, a szeretetre pedig mindhárman tökéletesen képtelenek. Talán éppen ezért, és mert csak mellékszereplőiként jelennek meg a négy nő történetének, figuráik vázlatosak maradnak: felszínes és veszélyes bohócok, jelenlétük pedig arra jó, hogy segítsen nekünk megérteni, miért nincs semmi más remény a nők számára, csak az, ha képesek egymásba kapaszkodni. Csak hát nem képesek.
Az előadásban, ahogy a filmben is, központi helyet foglalnak el a címben implikált hanghatások. Az Örkény Stúdiójában egy óra ketyegését halljuk folyamatosan – vagyis pontosabban: időnként meghalljuk, máskor figyelmen kívül hagyjuk, aztán újra figyelmeztet minket az idő múlására. Nagy szerepe van a hangos és halk verbális megnyilvánulások feszültségének: a hallgatásnak, a titkok suttogásának és az őrjöngő fájdalomnak. Egyébként emlékszem, hogy már amikor tizenvalahány évvel ezelőtt a filmet néztem, akkor is eszembe jutott, mennyire nem jó szó ide a sikolyok. Az ordítások vagy üvöltések sokkal közelebb állna az igazsághoz ezúttal is.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.