Kertész Imre Sorstalanság című regénye több szempontból is jó alapanyagnak tűnik egy tantermi előadáshoz. A középiskolákban ma is népszerű műnek számít, olyannak, aminek szövegvilágához a diákok könnyen közel tudnak kerülni. Az 1975-ben megjelent regény ugyan már kikerült a kortárs irodalom köréből, de még mindig van lehetőség érettségi tételt készíteni belőle. Ez a praktikus szempont pedig kiemelten fontos akkor, ha diákcsoportokat és őket megszervező pedagógusokat céloz egy előadás. De az anyagválasztás jól megtalált praktikus szempontjai önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy egy tantermi előadás „hasznos” legyen.
Egy művészeti alkotás hasznosságáról nem szoktunk beszélni, de egy tantermi projektnél mégis indokolt ebből a szempontból is megvizsgálni az elkészült előadást. Hasznosságon pedig leginkább a látott anyag által feldobott témák, nézőpontok és értelmezési lehetőségek változatosságát értem. Vagyis azokat a dolgokat, amiken egy pedagógus (a Katona József Színház Behívó programjának színházi nevelési szakembere vagy a csoport tanára) a diákokkal tovább tud gondolkozni.
Bagossy Júlia rendezésében elsősorban a regény narrációs technikáját láthatjuk viszont. A Zrinyifalvi Eszter Anna dramatizálásában erősen meghúzott, de még így is jelentős mennyiségű szöveg a könyvben megjelenő gyermek elbeszélő narrációja. A rendezés azonban észrevétlenül viszi keresztül a nézőket a mondatok folyamatosan érkező hullámain. Ebben a szörfözésben leginkább az eszközök kreatív használata jelent segítséget. A Balla Hanga által létrehozott látvány például csak néhány fadobozból, egy bokáig érő téglafalból, cipőkből és néhány ruhadarabból áll. Ezeket azonban a tárgyanimációtól kezdve, amivel a színészek a körülöttük lévőket (rokonokat, fogolytársakat) jelenítik meg, az elvontabb, szimbolikus tartalmak kifejezéséig, sokféle módon használják. Az előadás fizikalitása, olykor egymás bábként való használata szintén megkönnyíti a befogadó számára a hallottak feldolgozását, esetleg annak átkeretezését. A narráció előnye, hogy kerettávolságot biztosít az elmesélt történet és a befogadó között. Ez a kerettávolság az, aminek köszönhetően a néző (ebben az esetben jellemzően diákok) csak a vizsgálódáshoz szükséges mértékben vonódik be a történetbe. Bagossy Júlia rendezői érzékét dicséri az is, hogy a narrációval és a pontosan vezetett színészi játékkal nem hagyja, hogy a történet a szörnyűségek tengerébe fulladjon. Ezzel egyrészt hű marad a regényben megjelenő nézőponthoz, másrészt lehetőséget biztosít a befogadónak arra, hogy saját maga tudja levonni a következtetéseket. A haláltábort túlélő fiatal fiú története természetesen alkalmas arra, hogy a XX. század legszörnyűbb pillanataival foglalkozzunk, az előadás mégis – a regényhez hasonló módon – ezt a történelmi tapasztalatot tágítja ki és teszi egyetemes emberi élménnyé.
Egy ilyen letisztult, közvetlen előadásban a két színész játékára a narráció érthetőségén kívül is rendkívül nagy figyelem összpontosul. Az alkotók mintha tisztában lettek volna azzal, hogy az első néhány percben a két színésznek meg kell nyernie a közönségét ahhoz, hogy aztán legyen mit megtartaniuk az elkövetkező egy órában. Gloviczki Bernát és Jakab Balázs pedig tökéletesen teljesíti ezt a feladatot. Az egymás között folyamatosan cserélődő narrátori szerep megszólalásmódja habár nagyjából megegyezik, a színészek által belevitt egyéni színek mégis jól észrevehetők. Jakab Balázs erős narrátori indítása után a Gloviczki Bernát által megjelenített mesélőben a naivitás sokkal erősebb. Az előadás során ezek persze nem válnak szét ilyen élesen egymástól, de a narráció átadásának pontjai láthatóan jól átgondoltak.
Gloviczki Bernát, Jakab Balázs. A fotók forrása: Katona József Színház
A színészi jelenlét azonban főleg a narrációt megtámogató játékban tükröződik. A két színész sokrétű tudását mutatja a tárgyanimáció és a looper által, ott a helyszínen megalkotott hangkulissza többszöri, igen magas szintű használata. De a kilépésekben, az élő párbeszédek és megnyilatkozások megjelenítésében is rendkívül változatos a színészi játék. Horkay Barnabás koreográfusi munkája többször válik hangsúlyosabbá az előadás során, de főként a zárójelenetnek testi és mozgásbeli lehetőségeket kiaknázó megoldásában látványos. A regény arányainak ismeretében nem tűnik meglepőnek, hogy a Buchenwaldba való megérkezésig az előadás idejének nagyobb része már mögöttünk van. De a történet végén a Nefelejcs utca keresése és az idegenségre való rádöbbenés gyorsasága már kissé meglepő, ennek hirtelensége kevés időt hagy a változás feldolgozására. Fogódzó nélkül azonban semmiképpen nem hagyja az előadás a befogadót, ugyanis a rendkívül erős képiség bőven ad lehetőséget az azt követő beszélgetésre.
Az előadás tantermi színházhoz méltó módon több olyan színházi megoldással él, amely továbbgondolásra érdemes. Jól jeleníti meg a regény idegenségérzetét, az elbeszélés tárgyától való távolságtartását és az embertelen körülmények dehumanizáló hatását is, amelyek mind érdekes adalékul szolgálhatnak egy-egy feldolgozó foglalkozáshoz vagy beszélgetéshez. Mindezt pedig úgy képes véghez vinni, hogy alkalmazott színházi funkciója mellett önálló alkotásként is izgalmas marad.
Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található.