Nincs egyértelmű válasz. Csak az bizonyos: Simon Balázs írásainak alaptermészete ellenkező irányba menni.
A posztumusz kötet majdnem valamennyi szövege önmagával is szembe megy, vagy olyan kettős irányt választ, amely a 180 fokos szög vonalán távolít egymástól bizonyos összetevőket, textusképző elemeket. A költő Simon Balázs (1966–2001) kisprózáját éppenséggel lehet itt-ott lirizáltnak tekinteni, szinte a szabad versből kiszakadt nagyobb poétikus struktúrákat keresni benne. A másik mondat anyaga azonban igazi – noha irodalmunkban szokatlan karakterű, eléggé társtalan – epika. Kulcsa, legfőbb szervező eleme, módszerbeli dilemmája valóban maga a mondat; mindig egy másik. Ez gyakorta expressis verbis kifejeződik: „De maradjon ez a mondat nyitva, igen, a tipológiai irónia nyitott mondatához nyitva utat, ehhez a világnyi bekezdéshez, amibe most már beletartozik szinte minden, egyre újabb cselekkel és feloldásokkal, az időpont és a személyek véletlenül vagy szándékosan téves megfeleltetéseivel, hamisításokkal és helyesbítésekkel…” Az Ádám Kolónoszban ezen (egyelőre csak fél) záró mondata az ellentétezés: a saját magát folyamatosan felülíró, egyben a gondolkodásra, szövegalkotásra visszaható fogalmazás jellegéről, már-már kényszeréről is sokat elárul.
Különösen a kötetcímmel azonos címet viselő első, velősebb ciklusban – mely a szerző kötettervét tükrözi – a görög, latin, zsidó, keresztény (biblikus, történelmi, nyelvi, irodalmi, zenei, képzőművészeti) műveltséganyag nemegyszer tudományos igényességű (akár jegyzetelt) interpretációja torlódik össze hozzá képest jelentéktelen, esetleges, egy fiatalember életében hétköznapinak számító momentumokkal. Rembrandt-festmények, -rajzok, Krisztus Emmausban című rézkarcának kommentárja – és kis részegség, téli zakó, úgynevezett klubhelyiség, XII. kerület, félszuterén (Az egyiptomi menekülés – Simeon ben Johaj története, Walter Benjamin titkos neve, szemüveg kontra SZTK-keret ugyanitt). A Goethe-mottóval indító Csárdás macabre e szintagmával (majd belső címben A csárdás királynő különírásával) ugyancsak modellálja a bipolaritást (Mithridatész, Zoli, Pompeius: egy mindössze tizennyolc szavas mondat bensejében ezt a három nevet egy, illetve három szó választja el egymástól). A minden nehézkesség nélkül végrehajtott elegyítés folytán a tér-, idő-, műveltség- és élménysíkok összecsúsznak. Inkább súlyosan, mint bizarrul. A novellák dominánsan egyes szám első személyben megszólaló beszélője otthontalanul, mégis érdeklődve vagy kötelességtudóan közlekedik a neki rendelt, jellegzetes nagyvárosi és vidéki színtereken, miközben fantáziája (vagy egyszerűen a számára evidens hatalmas, állandóan értelmezésre, szimbolizálásra kínálkozó ismeretmennyiség) más dimenziókba parancsolja. Az elbeszélések nem dúskálnak a lényegszerű, folyamatos cselekményben, mégis érdekesek. A Simon-novella sokat átvesz az esszé, a tanulmány, a napló, a marginália műfaji jegyeiből is.
 Simon Balázs. Fotó: Jelenkor |
Az előadásmód makacsul monologikus. A gondolatjelekkel tagolt-bevezetett párbeszéd idegen a narrátortól. Érezhetően tart attól, hogy megzavarják köreit, miközben őt – noha nem rengésszerűen, csak a felismerések erejével – meg sem talált centrumából mozdítják ki monumentális erők. Ha mégis (töredékes) dialógusokra kerül sor, az idézőjeles beékelés a beszélő sajátjává tulajdonítja, amit a másik mond. A másik mondat is az ő mondata. Önmagát nem becsüli túl. „A nevem teljesen érdektelen. A vallásom is”; „Miről írok? Ezt mindig megkérdezem magamtól, nem is annyira az olvasó miatt, ő úgyis rájön (vagy nem), de én? Lehet, hogy megírom, és még akkor sem tudom” – áll a mindig nyomatékos kezdések közül kettőben.
A jeles munkát végző sajtó alá rendezők (G. István László, Hajdu Péter, Murányi Yvett) által kreált második ciklus (Ami kimaradt) rövidebb, szimplább, korábbi változatokat sorakoztat fel, nagyjából ugyanennek a prózaformának a képviseletében. Simon Balázs novellisztikája nem történésközpontú, érzékeny, kifinomultan intellektuális, a végérvényességek elől a keresésbe, mérlegelésbe visszahúzódó próza – mely ugyanakkor folyton a Vég, az Érvényes? közelében jár. Az ellenkező irányok hol megsokszorozzák, hol felére visszaveszik a szövegek intenzitását. A legtöbbször hosszú mondatok áramlása-örvénylése mértaniasan tiszta, önmagán belül viszont nem mentes a hordalékoktól (így az állandó pontosítgatások szorongatásától).
A szerző szelleméhez híven végül adjuk vissza az Ádám Kolónoszban már citált (fél) mondatának a más(od)ik felét: „[hamisításokkal és helyesbítésekkel,] de mindenképpen úgy, ahogy Oidipusz jóslata, Lear király szenvedése és Godot parusziája diktálja (nekünk), de mégis Kolónosz érctalpú küszöbéről szól először a csalogány éles csattogása a sűrű zöld völgykatlan mélyén, a sötétvörös borostyán, az Isten nap nem járta, sokgyümölcsű, emberi léptektől és telek viharaitól védett lombsátra, a kolónoszi kardal gyámügyi bírák előtt, védőbeszédként, ahogy maga az öreg Szophoklész mondja, »Íme, még élek!«”
Nem könnyű a két mondatfél összeillesztése?
Nem.
Problematikus (még második-harmadik nekifutásra is) a grammatikai értelmezés?
Az. De megéri.