De valóban II. világháborús regény lenne A Vanderbilt-jacht hajóorvosa? Igen, az is, mert arra keresi a kendőzetlen, ugyanakkor több felől feltárható választ, mi ment végbe 1939 és 1945 (vagy 1933 és 1945) között. A mű szerkezetének érdekessége azonban, hogy e központi cselekményidőt és történéseit inkább az előtte- és az utána-stádiumok különféle döntött tükreiben, a fordulatos, összetett cselekmény metszeteinek dinamikusan sokszorozódó, visszhangzó idő- és térképzéseiben láttatja, és – korántsem csupán írástechnikai vonatkozásoknak köszönhetően – közvetlen tárgyától továbblép a históriai és erkölcsi modellálás 21. századi érvényessége irányába. 

A mű hat (igen különböző jellegű, terjedelmű, célzatú és felépítésű) fejezete közül az elsőben valóban a cím szereplői a meghatározó tényezők. Kellermann Ferenc harmadéves budapesti medikus, akit a szerencsés véletlen az ezerkilencszázharmincas években kényelmes és jól fizető hajóorvosi állásba juttat a világtengereken; Cornelius Vanderbilt, a szeszélyes kalandozásaiban öregedő önmagát dinamikus passzivitással kereső milliárdos; és a jacht, az Alva, amely a legkülönfélébb kikötőkbe röpíti utasait, váltogatva a turisztikai mindennapiságot az egzotikummal. (A regényhős személynevének írásmódja: Cornelius, de a hajtókán Cornéliusként olvasható, és alighanem ennek nyomán az eddigi recepció szinte mindig így említi. Holott egy é miatt, a névhangulat és jelentéskör védelmében érdemes szót emelnünk. Mind a Cornelius, mind az Alva személynév hatalmas névhálóval rendelkezik, amellyel viszont a könyv épp csak asszociáció-merítéseket végez.)

Az utóidejű (hetven évvel későbbi) fejezetek szintén visszajátszanak a Kellermann Feri-részre (ennek napló- és levélszövegekben dúskáló, epikasarjasztó alapanyaga családi véletlen folytán, talált iratcsomagként harminc esztendeje került Sándor Iván birtokába). A vissza- és újrajátszásnak már egy kései rokon, Kellermann György középkorú művésztanár a főalakja, aki nyomozásba kezd, és igyekszik bejárni felmenőjének, felmenőinek útját. A jacht, a világutazás mellett tehát a haláltábor, világpusztulás újraelevenített, saját intellektuális-érzelmi küzdelem által megszerzett-feldolgozott tapasztalatával is szembesülnie kell.

A hivatkozott I. világháborús esszé a Tiszatáj című folyóirat remek centenáriumi összeállításában található (az Emlékezés egy nyár-éjszakára tematikus jelölésű lapszámban: 2014. július). Sándor Iván itt „A pillanat tört része alatt megláttam…” (A történelmi emlékezet és a regény) címmel egy másik munkájának (Az éjszaka mélyén 1914, 2012) geneziséről ír. S arról, miként robbant eggyé az I. és a II. világháború, sőt miként vált az általuk stigmatizált teljes száz év az európai és világkultúra, emberiséglét egyetlen nagy, folyamatos – megtisztulást ezidáig nem hozó – kataklizmájává. Bevezetőjében kitér Jan Assmann „hideg/forró emlékezet” teóriájára – azaz a „befagyasztó típusú” és az „életben tartó típusú”: a tanulságokat elhárító, illetve a tanulságokat tudatosító múltértelmezésre, és szóba hozza azt is, hogy „az általános gyanútlanság” mindkét világégést megelőzően, de más monumentális históriai pillanatok előestéjén mindmáig is sajnálatosan jellemezte, jellemzi a társadalmakat.

A Vanderbilt-jacht hajóorvosa a Kellermann Ferenc-történet kezdetekor, a majdhogynem idilli utazáskor a gyanútlanság regénye (használja is sokszor a szót a mű). A Németországban már uralomra került Hitler csak nevetség tárgya, legyintenek rá. A kései utód Kellermann György ezért minden nyom, emlék felfedezésekor és hipotéziseiben is indokoltan él a gyanúperrel, s igyekszik a múlt valamennyi, máig rezonáló mozgását letapogatni, továbbá a bizalmi körébe sodródó, vele szellemi, érzelmi és morális értelemben rokonuló személyek közreműködésével latra vetni. Családja tőle viszonylag távol került, többszálú, tragikum árnyalta történetében ismeri fel mindazt, amitől sem ő, sem senki, aki lelkiismerettel, szociotudattal és ép ösztönökkel él, nem függetlenítheti magát.

Egyértelmű, hogy a szerző a forró emlékezet elkötelezettje, viszont íróként a hűvösebb szövegalakítás híve. Rengeteg egysoros (nem pusztán a hagyományos párbeszédeket helyettesítő), tördelő bekezdése-mondata, a síkváltások hirtelen új közeget nyitó, az olvasói szituációt újrapozicionáló eljárásai, az esemény-regisztrálás izgalmasságában is visszafogott megoldásai a regény legemlékezetesebb, legizzóbb jeleneteit egyként fegyelmezik. Legyen szó akár a II. világháborús borzalmak víziójáról, vagy tökéletesre szabott dialógusról, melyet Gyuri egy háborús bűnös fiával, az apját megérteni igyekvő, valós tudati menedéket a töméntelen alkoholban sem lelő ügyvéddel folytat. A szövegritmus önmagában is hűt hullámzásával. Az író a Tiszatáj-esszében elbeszéli: A futár  óta (korszaknyitónak nevezhető, maradandó regénye 1976-ban látott napvilágot), annak egy lovas-epizódjából kiindulva „A léptetés-ügetés-vágtarohamozás váltakozó ritmusa mondat-bekezdés-fejezet ritmusváltakozása lett több regényemben”. Valami hasonlót gondolhatunk a tenger, a hatalmas vízmozgás diktálta lendületekről és megtörésekről. Legalább Az Argoliszi-öböltől (2009) – de inkább jóval régebbtől – számítva bukkan fel a természeti elemek megjelenítésében mindig nagyfokú érzékletességet mutató Sándor Iván-próza fogalmilag és konkrétumaiban persze nehezen tetten érhető, mégis nyilvánvaló hidropoétikája. Elég új könyve első egy-két oldalára, Az óceánon fejezet vihar-, strand- és hajóindulás-képének festőiségére, illetve más, áttételesebb szöveghelyek sokaságára hivatkozni. 

Az éjszaka mélyén 1914 évszámmal jelölten I. világháborús regény volt, noha időben az is messze túlterjeszkedett elsődleges felségterületén. A Vanderbilt-jacht hajóorvosa ugyancsak kaphatna évszámot, inkább kettőt, mint egyet, mert például az 1944 időjelző utótag félrevezetőbb lenne az 1933–1945 dátumpárnál. E két regény összefüggése mellett nem hagyható figyelmen kívül az a – legalább harmadik-negyedik – regényforma-innováció, melynek szemtanúi, olvasói feladatainkkal szívesen birkózó részesei lehetünk. Mégis meg kell kockáztatnunk: újabb regényeiben Sándor Iván a síkcsúsztatások, cselekmény-fragmentumok összezendítését talán az ideálisnál is lendületesebben, nagyvonalúbban kezeli. Annyi új, színező-megvilágító másod- és sokadtörténetbe kezd, oly számos mellékszereplőt perdít átmenetileg előtérbe, hogy ezekben benne maradnak valószínűleg többet rejtő epikai lehetőségek. Így Kellermann György két szerelme mindkét nőalak esetében inkább elbeszélés-, mintsem regény-formátumú figuraként bontakozik ki, s az egyik melléktörténet a főtörténethez szervesen kapcsolódó, ám evidencialitása miatt kissé toluló Franz Kafka-allúziója is problematikus megmunkálású.

Lehet, hogy Sándor Iván következő regénye sem válik le az együtt és külön is roppant érdekes, magas színvonalú előző kettő problematikájáról, s a merész komponálás érdes harmóniáit majd az teljesíti be?