Révai édesapja, Révai József a Rákosi-diktatúra legfőbb méltóságai közé tartozott – Rákosi, Gerő Ernő, Farkas Mihály után a negyedik, a kultúra teljhatalmú ura. Révai Gábor első kisgyermekkori emléke, hogy apját agyvérzés érte, már otthon lábadozott, de „szentül meg volt győződve róla, hogy őt valakik valahova elvitték”. Bénán feküdt a saját ágyában, s hiába voltak vele felesége és gyermekei, hiába vette körül saját környezete, mindezt megtévesztésnek vélte. Valahol, valakik felépítették lakása pontos mását. Megkérdezte: „»És hol van a Bartók-szobor?« (…) A Bartók szobor az íróasztalon állt. Fogtam, átrohantam vele a hálóba és megmutattam neki. Hiába. (…) »Akkor hát ezt is ide hozták.«”
Nem az ellenségtől, hanem a sajátjaitól rettegett a nagyhatalmú apa, s ebből megsejthetjük, hogy az elevenek és holtak sorsát meghatározók maguk is úgy érezték, hogy szabadságuk és rabságuk, megdicsőülésük és végső pusztulásuk között papírvékony a határ. Kiegészítés ez Illyés verséhez: a zsarnokság a zsarnokokat magukat is kiszolgáltatja a zsarnokságnak.
A kisgyerek azonban csak az abszurditást érzékelte, a rettegést nem. Ő tökéletes oltalomban növekedett, a pártüdülő legbelsőbb körének védett útjain hajtotta játékautóját, miközben mögötte parkolt a ZISZ 110, a keleti blokk Rolls Royce-a, amelynek hűtődísze nem a szárnyas angyal, hanem a vörös lobogó volt. (Ez látható a borítóképen. A hátsó borítón viszont egy propaganda-fényképen maga Rákosi elvtárs igyekszik barátságos arcot vágni a két-három éves Révai Gáborra, az olyan férfiak tétova mozdulatával, akiknek sohasem volt gyerekük.) A szabadság-hegyi kertes kúriában testőrség – belügyi elvtársak – védték, s tanították meg zsenge ifjúkorában ultizni, horgászni. Közelebbi emlékei vannak róluk, mint apjáról és anyjáról, az elfoglalt Elvtársról és Elvtársnőről.
Révai József persze nemcsak fő-káder volt, hanem a bolsevik mozgalom második nemzedékének vezető marxista értelmiségije, akit korai teoretikus írásai a 68-as nyugati újbaloldal szemében Lukácshoz, Korschhoz, Gramscihoz társítottak. Lukács – aki Rákosiról utóbb megvetőleg (zsidóknál sem ritka enyhe antiszemita hangsúllyal) csak mint „pertli árusról” beszélt –, ha „Józsi” került szóba, a „Révai-tragédiát” emlegette. S ha bizonytalan is volt, hogy az országot a Rákosi-korszakban „hármasfogat”, vagy Révaival együtt „négyesfogat” irányítja, s e bizonytalanság oka éppen az ő értelmiségi-voltából eredt, ugyanezért tartozott a mozgalom vitathatatlan arisztokráciájához.
Révai Gábor könyvének címe erre utal. Ahogy Esterházy Péter bemutatkozása a bécsi Esterházy-palotában hétrét görnyesztette az addig fölényes lakájokat, a Révai név is számos körben megtette a maga hatását. Valamiféle bizalmas viszonyt jelentett a történelemmel. A kisiskolás Révai Gábor a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról megemlékező osztályfőnöki órán szerényen megemlítette, hogy ő személyesen ismeri Lenin elvtársat. A tanárnő tapintatból vagy félelemből kerülő úton próbálta rávezetni, hogy ez lehetetlen, s – mint írja – máig érzi az akkori szégyent. De ugyanez – a név mágikus védőereje – biztonságérzetet is adott, amely némiképp hozzásegítette, hogy felső kapcsolatával ellentétben ne roppanjon össze, amikor 1968-ban baloldali elhajló összeesküvőként letartóztatták. S – valóban! – még vallatói között is volt, aki ismerte őt gyermekkorából.
Révai József bukott emberként halt meg 1959-ben, bár kiváltságai és címei egy részét mindvégig megtarthatta. Fiát azonban továbbra is körbevonta a nagy név aurája. Rokonsága egy része is „a munkásmozgalom régi harcosa” volt (egyiküket, Szántó Zoltánt magam is ismertem, s megdöbbentem – amit most újraolvastam Révai Gábor könyvében –, hogy nem isteni szerencsének, hanem száműzetésnek nevezte a legsötétebb Rákosi-terror éveiben a párizsi nagyköveti stallumot, amely megóvta mind attól, hogy szörnyű bűnöket kövessen el, mind pedig attól, hogy börtönbe kerüljön). Régi elvtársak figyelték jóindulattal pályafutását, Bécsben Johann Koplenig, a híres osztrák kommunista vezető a vendéglátója. Neve szerzi meg Rudi Dutschke barátságát is, akivel Lukács mostohafiánál, Jánossy Ferencnél találkozik. Magyar Dezső legendás, betiltott filmjében, az Agitátorokban saját apját játszotta.
Talán a név kötelezettsége teszi először diákvezérré, majd összeesküvővé is. A 60-as évek végén a rendszer elleni lázadás egyik formája az volt, hogy fiatal emberek élesen elítélték a kiütköző államkapitalista jegyeket, s ehhez ideológiai megerősítésért a Szovjetunióval szakító Kínához fordultak. Révai Gábor is végigjárta a beavatás, a konspiráció, az apró „sejtekben” való szervezkedés iskoláját, hogy aztán hamarosan lebukjon az egész „maoista” összeesküvés, és föltáruljon a célok zavarossága, a vállalkozás gyerekessége, és a résztvevők egy részének könnyű megtörhetősége.
(Révait ismertem akkoriban – évfolyamtársak voltunk –, de nem kerültünk közel egymáshoz. Én a marxizmus ellenkező oldaláról utáltam a rendszert, mint lukácsista revizionista. „Bambinóval” viszont, Révai Gábor eszmei vezetőjével közelebbi viszonyban voltam. Vele egyszer nagyot ittam. Rettenetesen elázott, én támogattam. A Lajos utcában kicsit megpihenve, megkérdeztem tőle: mondd, Bambinó, mi lesz a sorsom, ha hatalomra kerültök? Kicsit fölélénkült, és azt válaszolta, hogy ratatata, kezével is mutatta a sortüzet. Aztán cipeltem tovább az óbudai éjszakában.)
A fölfüggesztett börtönbüntetés és az egyetemről való kizárás valamiféle hályogot pattantott le Révai Gábor szeméről. Az 1969-es filmforgatáson huszonkét évesen már nagy élvezettel, de egyre kevesebb belső meggyőződéssel játszotta el a ’19-es agitátort. Mint mondja, ekkor vette utoljára magára apja maszkját. Ezzel kezdődik az ő „igazi története”, amit azonban már nem ír meg, mert magánügynek tartja.