Pintér Béla az előadásban.

A belső késztetésre és/vagy külső kényszerből új bemutatóval sűrűn jelentkező Pintér Béla és Társulata egyes korábbi premierjeikre emlékeztető cselekményelemek, szövegjátékok, rendezői megoldások kapszuláit építette A démon gyermekei bőre alá. Ezúttal (is) két agylövéses család ütközik meg eljegyzés örvén (2002-ben). A vendégeknél apa és fia mostanáig nem állt szóba egymással, mivel egyik a japán szocialista pártra, másik a fiatal japánok szövetségére szavazott. De a vendéglátók (akik „nem ugyanazon az oldalon állnak”) ugyancsak megosztottak: professzor anya, tegnap még (és holnap talán újra) hajléktalan apa aszexuális úr–szolga viszonyából szinte a véletlen folytán eredt a (vígan dzsointozgató) kamasz fiú, mamája ödipuszi szemefénye, és a behemót – „kukifób, de nimfomán” – leány, anyuka céltáblája, a pillanatnyi ara. Az így felvitt cselekménymatéria nem kényes, befogadja a szellemes és az erőltetett fordulatokat, a poézist és a vulgaritást, az abszurd és az aljavicc poénokat is. A főszerepből vezénylő Pintér Béla magabiztos dirigensi intésére be és le lehet mozogni az egészet.

Jelenet az előadásból.

Mindezt félig-negyedig japáni környezetben, japánszerű étkekkel, szakéval és „kölyökszakéval”, hogy még egyértelműbb legyen: e hét magyarnak semmi köze a felkelő nap országához. Tamás Gábor tar díszletében egy antibonsai szerénykedik csupán. A zenészek viszont ferdeszem-álarcban és ében nipponi rajzfilmhajzattal szolgáltatják a kép/hang-hátteret. Benedek Mari mulatságosan túlzó, néha vidítóan elszabott, sokszínű jelmezei tarkázzák-feketítik az üres négyzetes teret, melyben nem idegen a gunyoros csipkézettségű keleti koreográfia-töredék, az ázsiai színjátszás kényeskedő paródiája, az álegzotikus (olykor valódihamis) ének – és a hazai tévékabaré.

Kapszula – hagyományozódó, noha nem kizárólagos Pintér-elv –, hogy a férfiakat nők, a nőket férfiak játsszák. Kivéve az ágyékkötőben, hajpánttal, meztelen mellkassal mászkáló pária házigazdát (Quitt László leépült csicskása és nagyjelenetre pályázó szertartásmestere a túl sokat facsarintott történetnek). Hát igen, egy közszemlére tett női (felső)test elvonhatta volna a figyelmet azokról a játékterületekről, amelyekre olyan nagyon koncentrált figyelem nem is kívánkozik. A kevert stílusban való otthonosság, tökéletes tempó- és hangsúlyérzék, ironikus komolyság, a nemcsere ketrecében is megőrzött méltóság jellemzi a nívós színészi játékot. A közösségbe mostanában beépülő Roszik Hella és Friedenthal Zoltán szempontjából a legszerencsésebb a darab nyújtotta iskolázódás. Friedenthal többek közt egy tangóharmonika mögé rejti előnytelen alakját, mely anyuka szerint legfeljebb fekete zongora viselésével lenne leplezhető. Szalontay Tünde és Szamosi Zsófia hibátlan stílusbiztonsággal tapad bajuszához, Thuróczy Szabolcs verhetetlen a cseperedő Árpika részéről kettős érzéki merényletet is megélő éltes Erzsike ősz parókás, apró retikülös, botlatozva tipegő alakjában. Y. Kovácsné Faragó Zsuzsa, a démon-hárpia-vámpír anya szerepe csak azért nem válik eggyé a borzongató karikaturizálásban hibázni nem tudó Pintér Bélával, mert miután a nőszemély ismeretlen helyre távozik (a közönség számára nem ismeretlen módon, s mert japán mesékben is eljő az igazság), kell egy rendőri közeg is, kiszimatolandó a tényálladékot. Így a bőrkabátos író-rendező egy rátét-jelenetben lehetőséget nyit magának, hogy mostmár azért hibázgasson, saját iménti énje után nyomozva.

Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa