A Perform[ing] Polandon a fesztiválnyitó performansz az előtérben veszi kezdetét. Anna Steller Transportation című alkotása a performer hangos üvöltésével kezdődik. A naplóból való indulattal teli felolvasás után egy következő térben Anna Steller nekifutásból egy hagyományos kanapéba vetődik, majd ezt ismételgeti. Rövid időn belül ezzel annyit sikerül lökni a bútoron, hogy egy ajtónyíláson keresztül követve őt, egy újabb térbe jutunk. Ekkor leszünk figyelmesek Adam Witkowski effektelt gitárral előállított zenéjére is, ami innentől végig reagál a performer megmozdulásaira. A kanapéból hirtelen magas oszlop válik, amelyről leugorva, majd a ruháit levetve a művész haját ecsetként használva fehér festékkel rajzol a padlóra.
A nyitó performansz jól adja meg a Perform[ing] Poland fesztivál hangulatát. Már kezdetben kialakítja ugyanis a megismerni vágyás, a magyarázatok keresésének attitűdjét a nézőben. A performanszok viszonylag kevés kontextussal és útba igazító gondolattal vannak ellátva, a nézőnek tehát saját magától kell megkeresni azokat. Emberpróbáló feladat ez, amely akkor működik igazán, ha a nézőben a formanyelv elég motivációt váltott ki az üzenet megismeréséhez. Ha az előadásmód valamiért mégis kívül hagyja a nézőt az élményen, abban az esetben már nem várható el tőle a kutatói kíváncsiság.
A fesztivál rövid, 30-60 perces performanszai általában elégséges munícióval szolgáltak ahhoz, hogy kíváncsi legyek az alkotások mögötti szociális problémákra, gondolkozzak azok engem érintő vetületein. Különösen azért, mert a felvetett témák nagyobb része a mai magyar társadalom számára is megoldandó feladatokkal szolgálnak.
Aurora Lubos: Acts. Fotó: Tobiasz Papuczys
Aurora Lubos két nagyon különböző performansszal érkezett a fesztiválra. Az ACTS áldozatok történetein keresztül beszél a családon belüli erőszakról. A performer produkciói általában az áldozatokkal való beszélgetésekből indulnak ki, azonban ahelyett, hogy az ő szavaikat, gondolataikat közvetítené, inkább az előadóban keltett érzések megjelenítésére fókuszál. A Welcome című performanszban is hasonló eszközökkel él. A vízbe fúlt menekülteket jelképező bábukat a nézők között szétosztva megkezdődik egy stilizált utazás, amely a menekülés ikonikus pózait, mozdulatait mutatja. A hatást erősítik a hangszórókból szóló kutyaugatás, az üvöltés és a falra vetített bejátszások. Aurora Lubos performanszaiban ugyanis fontos szerepet játszanak a saját maga által létrehozott videók. Az előadó mindig valamiképpen reflektál a videóban látottakra, illetve velünk együtt nézi azt. Attitűdje kissé a példázatot bemutató tanáréra hasonlít, aki egyszerre figyeli a videót és fürkészi a közönség tekintetét, keresve a reakciókat. A migráció képei, vagy a szélsőségesen nacionalista tüntetés felvételei olyan, a lengyel társadalmat érintő problémákat mutatnak, amelyek Magyarországon is jelen vannak. Ezért a magyar közönség a saját társadalmára ismer a lengyelül a keresztény Lengyelországról kiáltozó tüntetőkben, illetve az őket félelemmel néző performer tekintetében.
A fesztivál egyik legnagyobb vállalása Monika Wachowicz és Jarosław Fret SHEOL című előadása. Az addigiaknál hosszabb (75 perces) előadás nagy díszletelemekkel, számos kellékkel, erős fényhatásokkal dolgozik. Ezen tulajdonságai miatt már a beengedéskor kitűnik a többi, viszonylag kevés eszközt, technikát és előadót mozgató, rövid performansz közül. Az Artus Stúdió második emeletén kialakított térben üvegajtók, egész falat beborító szekrény, a tér közepén pedig sötét színű murva fogad bennünket. A sokat ígérő térben zenészek foglalnak helyet, majd Monika Wachowicz jelzésére zenélni kezdenek. A zene és annak rögzítése az egész előadáson végigvonuló motívummá válik. Az előadás leírásából, a díszletben meggyújtott mécsesből, a betegség kellékeiből (légzőmaszk, orvosi eszközök) a gyász és a halál jelenlétét sejtheti a néző, ám maga a produkció nem ad elég fogódzkodót az összefüggések feltárásához. Az előadók jelenléte rendkívül tudatos és mélyen átélt munkát mutat, de a többszörösen átvitt értelmű tartalmak megfejtésével magára hagyja a nézőt. Újra és újra meg lehet próbálkozni a képzeletbeli fonál felvételével, de az előadók számára egyértelműen egymásból következő akciók olykor már követhetetlennek tűnnek. Még az olyan erős képek, mint az előadó saját hátának hamuval való bekenése, vagy a szaxofonos által kiöntött murva is képesek elbizonytalanítani a nézőt.
Anna Steller: Transportation. Fotó: Justyna Zadlo
A fesztivál célkitűzését és eredményeit azonban legjobban a záró produkció, a 77. Kérész Művek mutatta meg. A Biztos talán címet viselő előadást ezúttal nem csupán az Artus Stúdió művészei és meghívott előadók készítették, de a lengyel performerek is kipróbálhatták magukat ebben a kísérleti formában. A Kérész Művek ugyanis egy nagyjából 10 óra alatt elkészülő produkció, amelynek premierje egyben darabtemetés is. A Biztos talán cím ezúttal a jelenlegi társadalmi, egyéni és művészi kilátástalanságra, a bizonytalanság állandóságára reflektál. A megszokott módon a nézőket most is kocsmaszerűen berendezett tér fogadja, de az előadás egy pontján asztalainkat hátrahagyva sétálnunk kell különböző szobák között. Goda Gábor az előadók előzetesen kigondolt ötleteit fűzte egy ívbe, így az etűdök csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, mégis szorosan maradnak a „biztos talán” tematikájánál. Az előadás érdeme, hogy habár komplex képeket és eszközrendszert mozgat, mégis minden mozzanata megfejthető és lefordítható. Nem bíz túl sokat a nézőre, ám éppen eleget a figyelme lekötéséhez és gondolatainak beindításához. Goda Gábor koncepcióiból továbbá nem hiányozhat a humor sem. Ez esetben is a vissza-visszatérő humor könnyíti ki az egyébként húsba vágó valóságról szóló előadás hangulatát. Az előadás zenei hátterét ezúttal a Béla Műhely nyújtotta – tagjai egyedileg készített hangszereikkel nem csupán hangzásban, de látványban is sokat hozzáadtak a produkcióhoz.
A lengyel performanszokkal egyidőben a Grotowski. Next Questions programjában pályakezdő magyar alkotók is bemutatták saját kísérleti produkcióikat. A Perform[ing] Poland a wrocławi Jerzy Grotowski Intézet Kereszteződések; Nők a performatív művészetekben elnevezésű program keretében, a Parastudio szervezésében jött létre és fő célkitűzése, hogy a nők szemszögéből mutasson be fontos társadalmi kérdéseket. A célkitűzés elérésének nehézsége talán abban áll, hogy rendkívül nehéz összetett társadalmi problémákat jól érthető művészeti eszközökkel, minimális beszéddel bemutatni. A test apró mozdulatai és a csend pedig olykor túl sokféleképpen érthető képek ahhoz, hogy a néző gondolatait megfelelően vezessék.
