Az első két regényben egy testvérpár története előbb az egyik, aztán a másik sorsán keresztül mutatkozott meg, most az édesanyjuk és az őt testvérként szerető nagynénjük sorsának alakulása áll a szöveg középpontjában.
A történet 1951-től máig tart, 52 fejezeten át, mintha egy évet bontanánk hetekre, miközben a családtörténet régebbi epizódjai – hogy már az előző kötetekben is – meg-megjelennek. Ugyanígy mutatja a regény szerkezete az idővel való komoly játékot abban is, hogy minden év egy, valamiért fontos napja az elbeszélt idő, ez az írói gesztus az idő definiálásának nehézségét mutatja.
![]() |
Az együtt felnövő unokatestvérek közül Júlia 1966-ban disszidál, Rómába kerül, és ideig-óráig tartó kapcsolatait leszámítva egyedül él, Borka Budapesten marad, férjhez megy, gyerekei lesznek (az előző regényekből megismert Dorka és Eszter), de magányosan él.
Az elbeszélő személyével kapcsolatban bizonytalanságban maradunk, azokban a fejezetekben, ahol Borka a hangsúlyos szereplő, olyan információk is megjelennek, melyeknek tudásához nem elegendő egy másik személy közlése. Ha elfogadjuk a regény zárlatában felkínált szerzői feloldást a narráció meghatározásához, akkor az a legvalószínűbb, hogy Eszter fűzi össze a megismert történeteket a maga által átéltekkel, és ebből áll össze a Hóesés Rómában története. E szerint a történetet Júlia meséli el és Eszter írja meg: „Akkor jutott eszembe, hogy elmondom a történetüket, Júliáét és az övét, amelynek, ahogy telt az idő, egyre több részletét ismertem.” – olvassuk Esztertől. De én még azt sem zárom ki, hogy itt a trilógia esetleges bővítésének megelőlegezése olvasható, talán Eszter ír majd még könyvet, ami bekeretezi a három regényt.
Az ötvenes évektől íródó történet elsősorban egy család belső életét, külső kapcsolódásait, a benne élők egymáshoz és a külvilághoz való viszonyát meséli el nagy részletgazdagsággal. A kormiliő ábrázolása már az előző kötetekben is szerves része a szövegnek, a nézőpont meghatározásakor az alulnézet kifejezés használatos, így ír például Kolozsi Orsolya – egyebekben remek – kritikájában: „a huszadik századi magyar történelem ‘alulnézeti’, az átlagember szemszögéből történő bemutatása… A kisember által megélt történelem… Nem a történelmi eseményeket látjuk, csak a hatásukat…” (A jelen- és a távollévő apák könyve, Könyvesmagazin). Amellett, hogy pejoratívnak tartom az „alulnézet” kifejezést, még pontatlannak is, mert a nézőpontok száma jóval több egynél, a bemutatott sorsok mind a maguk módján boldogak, vagy boldogtalanok. A történelmi események éppen a hatásuk miatt események, jelentősek, mert embereket, sokat, keveset, valahogy mindenkit érintenek. Közép-európai történelmi tabló a Hóesés Rómában, ahol a históriai panteonban nem tábornokok, miniszterelnökök és cégvezetők, hanem szülők, gyerekek, unokák vannak főszerepben. A kérdés nem is az, hogy lehet-e és érdemes-e ezzel az optikával érvényeset mondani korszakokról (sok, Péntek Orsolya regényéhez hasonlóan kiváló irodalmi mű a példa rá, hogy lehet és kell), hanem hogy mikor mondható, hogy elég, kellően reprezentált ez vagy az az időszak.
Péntek előző regényéről, a Dorka könyvéről írt kritikájában (A neheze, Élet és Irodalom, 2017. október 27.) írja Szilágyi Zsófia a következőket: „létezik olyan, hogy valamit túl sokszor meséltünk el.” Tényleg, mi lehet az elégszer, a történelem elmondása vajon mikor elegendő? (Lásd ehhez az igazságmondás elégségességének paradoxonát leíró klasszikus Kemény István-i sorokat: „Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el.” (Célszerű romok)
Van-e olyan, hogy elégszer hangsúlyozni a triviálist? A szerző, maga is egyébként történelem szakot végzett, több interjúban is beszél arról, hogy a történelem legtöbbször csak politikatörténet, hadtörténet, gazdaságtörténet, és nagyon kevés a családtörténet, a kultúratörténet, az életmódtörténet és így tovább. Magam is látom a regényre és befogadására leselkedő veszélyét a „bankettozásnak” (Bereményi Géza nevezi így a Cseh Tamásnak írt Frontátvonulásban az üres, múltban ragadó emlékezést), melyben túl megengedőek tudunk lenni, ha eltalálják a gyerekkorunkat. De vajon nem kell-e újra és újra eltalálni mégis? Hisz ebből épül az identitás.
Szirák Péter egy 2001-es tanulmányában Márton László regényeivel kapcsolatban mondja: „megerősödik az az esztétikai tapasztalat, amely szükségszerűnek tételezi valóság és imagináció, emlékezés és felejtés aspektusának összjátékát, és lehetetlenné teszi egy olyan szemléletmód fönntartását, amely a történelmet zárt, eleve adott ‘metanarratívának‘ tekinti.” Jóllehet ő a még régebbi korok és az azok leírásában használt „mitológiai-mesei intertextusok (víziók, álmok, jóslatok) olvasói megalkothatóságának távlatát” vizsgálja, megállapítása itt is érvényes.
Számomra nem kérdés, hogy a globális, nagy elbeszélések nem vesztik erejüket attól, hogy a helyükre kis történetek kerülnek. Egyrészt ezek a kis történetek messzemenően érvényesek, másrészt éppen korszakok (és metanarratívák) fordulójakor látszik igazán, hogy több a világ annak magyarázatánál. Hogy újfent Keményt idézzem: „a biztosaknál legalább eggyel/több dolgok vannak égen és földön” (Kishit). A Hóesés Rómában hősei keresik a maguk helyét, létezésük, családban betöltött helyük okát a történetekben. Végső ok vagy létezik, vagy nem (ahány metanarratíva, annyi végső ok), kutatni muszáj, mert a személyes identitás a szociális terekben megképződő hatásokból is épül, úgy formálódik. És ebben az alakulásban minden eszköz, fogódzó része a rendszernek. Mi másért írna olyan családregényt az író, ahol a legtöbbször szerepeltetett fogalom az anya és az apa? A Hóesés Rómában, miközben nem egyszerűen fejlődésregény, hanem az „én, te, ő” és a „mi, ti, ők” regénye, ahol egyértelműen látszik, hogy az egyik nagy kérdés az, hogy a többiektől függetlenül is meghatározható lehet-e az egyén. (A válasz a regényben.)
„– Életem. Így kezdte. Mindig ez az első szó, amit kimond, amikor meglát, amióta emlékszem, így szólít.” – Ez az „életem” itt megszólítás is lehet, de lehet felütés is, mintha a Júlia által elmesélt élet regényének címe lenne. Egybejátszik a két jelentés: ahogy Júlia életének része a megszólított rokon, úgy része a család többi tagja, azok is, akik jelen vannak és azok is, akik nincsenek jelen, utóbbiak hiányként. Az ősök éppúgy, mint a kortársak, hiszen – és ez újra és újra hangsúlyos lesz – a felmenők jellemzői, arcvonásoktól a gesztusokon át a jellemekig újraélednek a leszármazottakban.
Paradigmatikus a Péntek Orsolya-szövegekben az, ahogyan az elmesélés lehetetlenségére képzőművészeti megoldásokkal reflektál. Amikor Júlia „megpróbálta elmesélni Toniónak az igazi telet, jobb híján azt kezdte el mesélni, milyen a Rudas uszodájának kénes vizében lebegni, és utána felöltözve, megszárítkozva kilépni a ropogós friss hóra, mert a víz valamit csinál a bőrrel és a csontokkal és a testtel, úgy érzed, hogy egész puha vagy belül, és utána a puha, ruganyos testeddel, amely olyan, mint a keményre gyúrt tészta, rálépsz a hóra, ami roppan a lábad alatt, mert a hó meglepően kemény néha.” A képek intenzitását adó jelzők, a mozgalmasság dinamikája belehelyezi az olvasót a definiálandó fogalomba. Itt egy olyan triviálisan egyszerű helyzetet (tél van, hideg) kellene megismertetni valakivel, aminek megmagyarázására alapvetően nincsen eszköze, azért nincs, mert sosem volt szükség a megértésére. A tél egy közép-európai ember számára, ahogy mondani szokás, magától értetődő. Ezért nehéz elmesélni, és ezért kell elmesélni. Szimbolikus is ez: a többnyelvű, származását tekintve sokfelől összejövő család mintha a monarchia lenne kicsiben, ahol mindaz, ami készen kapva ismerős, magyarázatra szorul, mert tudni akarjuk, hogy hogyan működik, hogy mi a mi szerepünk a létezésében.
A regény szereplői elsősorban megfigyelni szeretnek. Legtöbbször bámulnak. Ki az ablakon, egymásra, sokszor az egyetlen aktus egy jelenetben a megszólított bámulása, ami majd’ minden esetben feszültséget kelt. A válaszokat, még inkább a cselekedeteket nem csak megelőzik, hanem sokszor helyettesítik is. A szereplők mintha sodródnának és erről tudnak is, de nem tehetnek ellene, mert a legjobb, legtisztább pillanatok olyan ritkák, mint egy hóesés Rómában. Nagyon ritka, hogy egyidőben Rómában legyünk és hóesésben is. A regény címét persze másképp is fel lehet oldani: ha a hóesés a feloldás, a tisztulás ideje és eközben tűnékeny, ideiglenes is, ez is megáll a regényben szereplők életére vonatkoztatva. De az elvágyódás szimbolikus célja is lehet Róma, az örök város, ahová azért valamit, mondjuk, az otthon meghittségét, a hóesést azért jó volna magunkkal vinni. Tulajdonképpen nagyjából ezekből áll az életünk.