„Az ötvenes évek elején születtem, ami a spanyolok számára elég nehéz, a filmkészítés és a divat szempontjából azonban igen gazdag időszak volt.” Így is kezdődhetett volna Pedro Almodóvar Az utolsó álom című „önéletrajzi” könyve, ám csavaros módon ez a zárómondata lett.

Gyakori művészettörténeti, esztétikai kérdés, lehet-e, kell-e bármilyen művészeti alkotás értékeléséhez ismerni a szerző egyéb munkáit, életét? Pedro Almodóvar nevét illik tudni, ha járatosnak akarunk tűnni a modern filmművészetben. Emiatt valószínűleg többen ismerik a nevét, mint a munkáit. Az utolsó álom című novelláskötete viszont akkor lesz igazán érdekes, ha nem csak a nevét ismerjük. És nem azért, mert a kötet is olyan eklektikus, zavarba ejtő, hol játékos, hol mélán filozofikus, mint a filmjei.

Almodóvarnak többször javasolták, hogy írja meg, vagy írassa meg az önéletrajzát. Ám ő mereven elzárkózott egy olyan könyvtől, ami kizárólag róla szól. Ezért asszisztense segítségével kiválasztotta a tizenkét legjobb, leginkább őt tükröző írását az elmúlt ötven évből, és egy kódolt önéletrajzi kötetbe rendezte őket. Így került a fentebbi mondat a kötet legvégére. Ismét csak csavaros vagy paradox módon egy olyan írás végére, ami nem is novella, hanem inkább esszé, vagy naplóbejegyzés. Pedig Almodóvar saját bevallása szerint sosem írt naplót. A kötetben mégis van négy ilyen jellegű írás: az idézett Rossz regény, az Egy üres nap emlékezete, az Ég veled vulkán és a címadó, Az utolsó álom.

Ám nem meglepő módon Almodóvar utálja, ha valamit műfajba, stílusba szorítanak. Nála minden írás történet. Önmagát pedig elsősorban írónak tartja, hiába tartja számon a világ filmrendezőként, forgatókönyvíróként. Furcsa, paradox csavarok, határátlépések, a velük kéz a kézben járó önreflexió és a kissé kócos szövegek teszik igazán önazonossá a kötetet.

Kódolt önéletrajzot írtam, pedig az említett négy történetben semmiféle rejtjel nincs. A címadó novella anyja haláláról, az azt követő első napról, és a temetésről szól. Az író bátran felvállalja a veszteség fájdalmát, mesél az anyjához fűződő viszonyáról, és arról, tőle tanulta, hogy a valóságnak olykor szüksége van a fikcióra. Jogosan tartja a szerző ezt az egyik legjobb írásának, bár nyomban hozzáteszi, pusztán ettől még nem jó író. Akkor lenne az, ha még kétszáz ugyanilyen erős oldalt tudna kisajtolni magából. Ez az önbizalomhiány álszentnek tűnhet egy kétszeres Oscar-díjastól (aki az egyiket ráadásul a legjobb forgatókönyvért kapta), ha a kötet bevezető maszktalansága nem adná meg egyből a hitelesség alaphangját. „Gyerekkorom óta írónak éreztem magam; mindig is írtam. Ha valami, akkor írói hivatástudatom világos volt számomra; s ha valamiben nem vagyok olyan biztos, akkor azok az elért eredményeim.” Majd kicsit később így vall: „Az új évszázadban borúsabbá, szigorúbbá és melankolikusabbá válok; olyasvalakivé, akiben kevesebb az öntudat, aki bizonytalanabb, és jobban fél – immár ebből az állapotból merítek hát ihletet.”

De ha már a legjobb forgatókönyvért járó Oscart említettük: a kötet záró írásában, a Rossz regényben azon morfondírozik, mi a különbség a szkript és a regény között. Mennyivel több gondolat, a karakter mennyivel több rétege fér bele egy regénybe? Milyen lenne szándékosan igazán rossz regényt írni, és mi van, ha ő, Almodóvar nem is képes másra? Emberi és szimpatikus ez a tépelődés. Alázatra tanít és megnyugtat, az ikonoknak is vannak kételyei.

Az Egy üres nap emlékezete egy nagycsütörtökről szól. Almodóvar számára a húsvét és a karácsony az év legmagányosabb időszaka. Hajlamos ugyanis a barátságait elhanyagolni, így az emberek eltűnnek mellőle, neki meg csak a munka marad. Ami viszont, az évnek ezen szakaszaiban szünetel. A szöveg kísérlet: lehet-e érdekesen, szórakoztatóan írni egy fárasztó, unalmas napról? Igen. Persze pont olyan eszközökkel, amelyeket forgatókönyvben nem használhatna: csapong az időben, mesél a hetvenes évek New Yorkjáról, Liza Minnelliről, példaképéről; Andy Warholról, elmélázik az emlékezés az írás párhuzamairól, majd újra előveszi Leila Slimani Goncourt-díjas könyvét, az Altatódalt.

Az Ég veled vulkán, hasonlóan Az utolsó álomhoz, az író számára fontos nőről, a mexikói énekesnőről, Chavela Vargasról szól. Amellett, hogy Vargas zenéje rendszeresen felhangzik, feljajdul Almodóvar filmjeiben, pályájuk és magánéletük is összekapcsolódott. A visszaemlékezés egyik legmegkapóbb része, mikor Vargas a párizsi Olympiában lép fel, Almodóvar pedig a mellette ülő Jeanne Moreau-nak fordítja a dalokat, míg a színésznő azt nem mondja: felesleges, mert spanyolul ugyan nem tud, mégis mindent ért. Ez engem is felcsigázott, és belehallgattam a dalokba, csak úgy, a filmek nélkül. Moreau-nak tökéletesen igaza van.

Napló és novellaforma között billeg a Keserű karácsony. A keserűséget a főszereplőnél egy migrénes fejfájás okozza, másnál a magány, ami elől partiszervezésbe menekül, megint másnál a felismerés, hogy ideje elválnia a férjétől. Az önéletrajzi indíttatás elég nyilvánvaló, a főhős kultfilmes rendező, és Vargas zenéje is megszólal. Bár van egy-két érdekes gondolat benne, de összességében ez a kötet talán leggyengébb szövege.

A kötet bizonyos történetei nem Almodóvar életéhez, hanem filmalkotásaihoz kapcsolódnak (filmjeiről készült írásainkat lásd itt, itt, itt és itt). Ilyen a Látogatás, ami a Rossz nevelés című film alapja volt. Bár ebben is akadnak önéletrajzi elemek, hiszen a szerző a szalézi rend iskolájában tanult, így az ilyen intézmények légkörét jól ismeri. Mivel manapság a pedofil papok egyre-másra buknak le, a történet legtöbb fordulata kiszámítható. A végén viszont van egy igazán jó csavar.

Egy korai, 1967-70 között írt Jézusról szóló parafrázis, a Megváltás szintén a csattanója miatt erős, de nem kizárólag emiatt. A narrátor Jézus börtönőre, a történetet pedig finoman csomózza össze egy Barabás és Jézus közti homoerotikus szál.

A szexualitás sokarcúsága gyakran megjelenik a novellákban. Ez Almodóvar filmjeit ismerve nem nagyon meglepő. Legmarkánsabban az Egy szexszimbólum vallomásai című szövegben bukkan fel ez az elem.

Az író a hetvenes évek végén alkotta meg saját, gátlástalan alteregóját: Patty Diphusát, a transzvesztita pornósztárt. A nyolcvanas évek elején több írást is publikált a nevében a madridi újságokban, majd egy könyvet a 2000-es évek elején a szexszel, droggal, rockkal túlfűtött madridi éjszakákról.

A pehelykönnyű történet csattanója nem rossz, de valódi testet a humor ad neki, meg Patty Diphusa magabiztossága, ahogyan a maga faragatlan egyszerűségével mondja ki világmegváltó gondolatait szilárd meggyőződésével együtt: ha a testére vevő a közönség, a filozófiai sekélyességére is az lesz.

A Túl sok nemváltoztatás  a Mindent anyámról egyik kulcs motívumáról, az eklektikáról szól. Ugyanakkor a benne szereplő egyre nárcisztikusabb színész és a mindenbe beletörődő rendező viharos kapcsolata mintha a Fájdalom és dicsőséget idézné. A novellának ez azonban csak az egyik rétege. Egy másik pedig a posztmodern mindent mindennel összekutyulása. Ami Almodóvar filmjeiről is elmondható.

Szintén érdekes önéletrajzi adalék, hogy Jean Cocteau Emberi hang-monológja, Tennessee Williams A vágy villamosa és John Cassavetes Premier című filmje is Almodóvar meghatározó élményei közé tartozik; sokat átemelt belőlük a filmjeibe, és ugyancsak megjelennek valamilyen formában a novellában is.

Ugyancsak 1967-70 közti zsenge, a Miguel élete és halála című írás, ami egy Benjamin Button-parafrázis. Az író a könyv bevezetőjében arra hivatkozik, hogy az a film későbbi, ő pedig úgy érezte, ellopták az ötletét, ám Benjamin Button története eredetileg nem film, hanem egy Scott Fitzgerald-kisregény. De azt a jelek szerint Almodóvar nem olvasta. Saját bevallása szerint a Miguel írásának idején még az ötlet, nem pedig a tartalom, az üzenet volt számára fontos. Mégsem csak a visszafelé pergő élet miatt érdekes ez a történet, amelynek rétegei között szerepel az emlékezés, az idő múlása és a mulandóság, egy író viszonya az alkotásaihoz, a gyerek és az öreg párhuzamos kiszolgáltatottsága is. A legizgalmasabb mégis az, ahogyan a szerző a halál és a születés körüli cukormázas réteget feszegeti.

A novelláskötet stílusa egyszerű. Nincsenek bonyolult nyelvi megoldásai, elvont képei, csak szikár történetmesélés. Almodóvart a szituációk, karakterek, az emberi viszonyok érdeklik. Ezért állja meg a helyét olyan jól a forgatókönyvírásban is. Az írások szépen összecsengenek a szerző életével, más munkáival. Önéletrajzként különleges, jó kis rejtvényfejtési feladat.

A szerző személyiségéről leválasztva azonban már kicsit egyenetlenebb színvonalúnak tűnik a könyv. A történetek között vannak érdekesebbek, elgondolkodtatóbbak, de laposak is, ahogyan Almodóvar filmes életművének is. Persze fontos észben tartanunk, hogy egy szándékosan rejtjeles önéletrajznak írt novelláskötetet talán nem is érdemes a szerzőről leválasztva olvasni.

A könyv adatlapja itt található.