 A Sziklakórház előtt… |
Van valami közös a két helyszínben – mindkettő sokáig a teljes nyilvánosságtól elzártan működött (csak egy kiváltságos kör látogathatta), és mindkettőt az elmúlás szelleme lengi körül. A Mosonyi utcai Rendőrség-történeti Múzeum hírhedt bűntényeket dokumentáló kiállításán a falakon fotók feldarabolt, összeégett, megcsonkított hullákról, a nagy port felvert esetek tömör, szakszerű összefoglalói, vérfoltos bizonyítékok, jegyzőkönyv és újságkivágás-részletek. A Sziklakórházban a síri hangulathoz képek sem kellenek – elég maga a környezet, a fokozatosan csökkenő hőmérséklet, a mesterséges világítás, a fertőtlenítő szaga, vagy az amputált sebesülteket, a kínlódó kórházi betegeket imitáló viaszbábuk sora.
A Sziklakórházon nővérkének öltözött profi túravezető kalauzolja végig a látogatókat – a létesítményt költségkímélés szempontjából a tíz kilométer hosszúságú, legmélyebb pontján húsz méter mély Budavári barlangrendszer egy mészkőbarlangjának vájataihoz igazítva alakították ki: a termekből kórterem lett, a járatokból folyósok. A kórház megszületését a második világháború hívta életre – szükség volt egy olyan épületre, amelyben a betegellátás a bombázások alatt is zavartalanul folyhatott. A háború után a kórház üzemelt raktárként és lőtérként is; másodvirágzása a hidegháborúhoz köthető: ez idő tájt tovább bővítették, atombunkerrel, tartalék bejáratokkal szerelték fel. A műszaki helyiségeknek köszönhetően vált aztán igazi óvóhellyé – saját lég- és víztisztító-gépekkel, olajtartályokkal, utántöltő pontokkal szerelték fel, melyeket a felszínen virágágyásoknak álcáztak.
 …és odabent (A fotók forrása: Sziklakórház) |
Korabeli orvosi műszerek, ötvenéves Röntgen-gép, altató-berendezés, (mint kiderül, Madonnát az Evitában az itt látható monstrummal altatták), emeletes, szintenként három beteg fekhelyéül szolgáló ágyak, légiriadóra figyelmeztető szirénák, békebeli rádióadás teremt hangulatot, mely – nem csupán a hűvösnek köszönhetően – kifejezetten borzongató.
A Rendőrség-történeti Múzeum kriminalisztika történeti kiállítása is igazi freakshow. A borzalom-skálán a legmagasabb pontszámot természetesen az élet ellen elkövetett bűncselekmények kapnák, közülük is a legmegrázóbbak a gyerekgyilkosságok – az egyiket (egy bestiális kéjgyilkosság történetét és az áldozatról készült képeket) egy kisfiúval közösen tanulmányozom – a fiú alig lehet több annál a gyereknél, mint aki a fotókon szerepel.
Hogy nem lett volna-e célszerűbb, ha a szervezők a Múzeumok Éjszakáján a hullákkal teli látványtól megkímélik a nagyérdeműt, nem tudom (az erőszak képi ábrázolásnak negatív hatásairól konferenciákat rendeznek, nem tisztem hát a vitás kérdést eldönteni). Egy dolog viszont biztos, a Korhatár Bizottság valószínű erre a tárlatra (és a Sziklakórház kifolyt szemű, nyitott hasfalú katonákat felvonultató panoptikumára) alkalmazná a kitételét: „megtekintése csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott”. Akad szülő, aki közösen nézegeti a gyerekével az elszenesedett torzókról készült mosonyi utcai fotókat; egyikük, amikor kissé megszeppent fiára mutatva megjegyzem, hogy „nem biztos, hogy jól alszik majd a gyerek”, kioktat: „az élet nem csak a Micimackóból áll.”
 Rendőrség-történeti Múzeum |
Bizonyára igaza van. Ott is hagyom a hatvanas-hetvenes évek véres bűnügyeit és békésebb szórakozás után nézek. A békebeli eseteket bemutató teremben hazánk hírhedt sorozatgyilkosa, az FBI listáján is szereplő (áldozatait hordókban tároló bádogosmester) a Cinkotai Rém, alias Kiss Béla azonban semmivel sem tűnik veszélytelenebb figurának, mint huszonegyedik századi „kollégái”. Matuska Szilveszterből vagy a Cinkotai Rémből – akárcsak Hasfelmetsző Jackből – csupán a messzeség, az időbeli távolság és a folklorizáció faragott napjainkra „kedélyes” bűnözőt, „urbánus legendát”.
 Tenyérlenyomat |
A két létesítmény arra azonban gondosan ügyelt, hogy a látogató ne a teljes letargiába süllyedve hagyja el a helyszíneket. A Sziklakórház boltjában – a hidegháború emlékére – megvehetjük a kommunizmus konzervdobozba zárt utolsó leheletét, honvédségi csajkákat, petróleumlámpákat; a Rendőrség-történeti Múzeum pedig interaktív programokkal igyekezett feledtetni a falakra kasírozott horrort.
 Fotó: Karip Tímea |
A terem bejáratához közel lelkes kisiskolásokról vettek tenyérlenyomatot, lőhettek akár célba is, sőt kipróbálhatták az alkoholszondát, és még az írásukat is elemezte egy grafológus szakértő. A tetthelyként (is) funkcionáló színpadon később önvédelmi bemutató kezdődött a Rendészeti Szakközépiskola tanulóinak részvételével. A zajos közönségsiker sem maradt el – az imitált vészhelyzetek során megtapasztalhattuk, hogy miként is kell szakszerűen elbánni az okvetetlenkedő részeggel, a fegyverrel fenyegetőző bűnözővel, vagy az agresszív futball huligánokkal.
Tanulság: a Sziklakórházat és a Rendőrség-történeti Múzeumot ezen az éjszakán bűn lett volna kihagyni.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Múzeumok Éjszakája 2009 gyűjtőlapon olvashatják.