Amire a Mi a kortárs? című konferencia első és utolsó kerekasztal-beszélgetését összegző Puskás Panni célzott, azt én határozottan kimondom: nincsenek ma a magyar színházban olyan beszélgetések, mint ez a Trafó klubjában. És nagyon kellenének. Tisztázni kellene alapfogalmakat, szisztematikusan beszélgetni arról, mi dolga ma a művésznek, kapcsolódni nemzetközi előadásokhoz, trendekhez, vitatkozni róluk. Abbahagyom az álmodozást, vissza a kis magyar valóságba.
Ami a maratoni konferencia után nem tűnik kilátástalannak. Mindenfajta ageista felhang nélkül mondom: üdítő látni, hogy nem elhasznált arcok, hanem alkotó emberek új generációja jut szóhoz. Olyanok, akik sokszor mást gondolnak a színházról, meg úgy általában a művészetről egyre rémesebb világunkban, mint megszoktuk. Nagyon bírom, és ezzel a szervezőket dicsérem, hogy több beszélgetésben a résztvevők őszintén rácsodálkoznak arra, hogy mit is keresnek ők az asztalnál: a gondolta a fene kortársi esete ez, miközben mindig kiderül, hogy nagyon is van mondanivalójuk a szóban forgó témáról. Nekem semmi se jó: Puskás Panni leírta, hogy sokan voltak kíváncsiak a beszélgetésekre, szerintem meg elgondolkodtató, hogy gyakorlatilag a nézőtéren mindenki ismert mindenkit. Türelmetlen vagyok, igen: száz hasonló beszélgetés kell ide, amit aztán az ún. átlagnéző is élvez, nem csak a néhány tucat bennfentes.
Cserne Klára, Schermann Márta, Hajós Zsuzsa, Kovács Lehel és Garai Judit |
Arról, hogy néző nélkül nem megy, a második beszélgetés szólt a legpraktikusabban. Színházi interakció – bevonás vagy nézőb.szogatás? – a vicceskedő című panelt Garai Judit dramaturg moderálta, beszélgetőtársai Cserne Klára író-rendező, Hajós Zsuzsa színházi nevelési szakember, Kovács Lehel színművész, Schermann Márta rendező voltak. Engem már a névsor is meggyőz, hogy itt érdekes dolgok hangzanak majd el, hiszen a legnevesebb kőszínháztól a tökéletesen független, elméleti érdeklődésű all-round művészig mindenféle szerzet képviselteti itt magát.
Meglep Kovács Lehel felütése, de aztán megértem: amikor tanteremben, vagy amikor a Katona nagyszínpadán játszik, akkor is szereti figyelemre tanítani a nézőket. Cserne Klára is hasonlóról beszél, még ha teljesen más teoretikus és praktikus háttérrel is. A nálunk is bemutatott Nyelv és lélekre hivatkozik, amiben a nézői figyelemmel kísérletezett, meg azzal, hogyan lehet játékra csábítani nem színházi embereket. A Kerekasztalnak és Hajós Zsuzsának ez utóbbi a szívügye, hiszen a világot a színházon keresztül megismerhető dolognak fogják fel. A civil résztvevőkkel régóta együtt dolgozó Schermann Márta számára az a legizgalmasabb, ha jelen vannak azok, akikről szól a művészet.
A panel címébe foglalt terminusok tisztázásával folytatódik a diskurzus. Röpködnek a jobbnál jobb példák az extrém néző- és színészbaszogatás változatos formáiról, és közben szó esik arról, milyen nehéz megteremteni azt a bizalmi légkört, ahol a néző nem érzi magát rosszul, sőt alkotótárs tud lenni. És elhangzik a fő kérdés: hogyan lehet egy részvételi előadást próbálni úgy, hogy annak célja és értelme, a néző nincsen jelen a próbákon? A színházi nevelési előadásoknál a „külsős” fiatalok (vagy felnőttek) bekapcsolása egy adott ponton valójában a próbafolyamat része. Hajós Zsuzsa arról beszél, hogy az első tíz-tizenöt „éles” előadás alatt gyakran legalább annyit változik a darab, mint amennyit az azt megelőző próbák alatt fejlődött. Honnan tudni, hogy valami nem stimmel az előadással? Ha a nézőnek feltett kérdésekre mindig ugyanazok a válaszok érkeznek, akkor gyanakodni kell…
Tér és idő, illetve azoknak az emberi szervezetre, gondolkodásra tett hatása sem hagyható ki a számításból. Schermann Márta többször dolgozott helyspecifikus projekteken, ahol a résztvevők akár az egész napot egy különleges helyszínen töltötték, ami persze hatott rájuk. Cserne Klára az időben elhúzódó projektekre utal, meg a brazil teoretikus, Boal „láthatatlan színházára”, ahol nem tudni, ki a néző és ki a színész…
Essen szó a veszélyekről is, Boross Martin a nézőtérről veti fel, ami a beszélgetés kezdete óta motoszkál bennem. Ha már ennyiféle, valamiféle részvételt kívánó-követelő színház van körülöttünk, miért van az, hogy a legtöbben (köztük sok színházi ember is) még mindig ódzkodnak ettől a módszertől? A válaszok széles skálán mozognak. Schermann szerint az életünket interakciókkal töltjük a felkeléstől a lefekvésig, és nem biztos, hogy valaki még a munkanap után is ezt akarja csinálni. Hajós Zsuzsa generációs szempontot hoz be: a tizenhat pluszosok kommentkultúrájáról beszél, meg arról, hogy szívesen véleményeznek, de nem akarnak felelősséget vállalni. Cserne Klára személyes példát hoz: ha a néző nem tudja, mire készülnek az őt interakcióra felszólító alkotók, akár el is „ronthatja” az előadást. Kovács Lehel németországi anekdotával zár, ahol az igazi ínyencek már egy jófajta, a nézőt semmiféle részvételre nem késztető produkcióról álmodoznak…
Pass Andrea, Kelemen Kristóf, Tompa Andrea, Bartha Máté és Lengyel Anna |
A Dokumentumszínház – rajtad sírunk, nem veled? című panelt Tompa Andrea író, színikritikus moderálta. A megszólalók összetétele újra izgalmas beszélgetést előlegezett: Bartha Máté fotóművész, Kelemen Kristóf dramaturg, rendező, Pass Andrea író, rendező és Lengyel Anna író, rendező, dramaturg a valóság alapú művészethez (most álljon itt a dokumentarizmusnak egy ilyen túl tág és túl óvatos megfogalmazása) más-más módokon kötődnek.
A dokumentumszínház szóról ma Magyarországon Lengyel Anna és a PanoDráma alkotóközössége jut eszünkbe először, de talán még harmadszor is, teljes joggal. Kelemen Kristóf úgy került az asztalhoz, hogy a hosszú című Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünkben létező személyeket, neves színházcsinálókat idéz és cikiz, a Magyar akácban meg a post-fact dokuszínházzal kísérletezik, amikor fiktív mozgalmat indít valós tények nyomán. Pass Andrea elismerte, hogy választott témáiban, legyen szó a szélsőjobb erősödéséről vagy családi krízishelyzetekről, mindig az életszerűség a kiindulópont. Erősen törekszik arra, hogy minden dialógusa hiteles legyen, ugyanakkor amit csinál, soha nem nevezné dokuszínháznak. Nekem, túl sokat színházba járó újságírónak Bartha Máté fotós, videós, dokufilmes volt a panel leginkább figyelemre méltó tagja, aki arról beszélt, ami a színházi alkotókat is nyilván foglalkoztatja: a dokumunkákban egyrészt formát keres egy ember gondolatainak közérthető kifejezésére, másrészt a művész új helyzetekbe állítja önmagát, mert kíváncsi azok rá gyakorolt hatására.
És itt járunk a dokuszínház örökzöld témájánál, az etikai dilemmáknál. Mindenkinek tucatnyi ilyen története van, néhányat idézek. Kelemen Kristófék számára kihívást jelentett, hogy megidézett tanáraikról úgy beszéljenek, hogy közben a saját felelősségükre is rákérdeznek. Bartha Máté a kiszolgáltatottakat filmezők alapkérdéséről beszélt: magánemberként vagy rendezőként van-e jelen a nyomortelepen, a háborús övezetben? Lengyel Anna praktikus szabályokról beszélt: a periférián élőkkel már az interjúzást is nagy körültekintéssel végzik. Ők hárman kérdeznek, nehogy egyikük érzései, benyomásai túlságosan egy irányba tereljék a beszélgetést. Emlékezetes félreértésekről beszél, meg arról, hogy korán tisztázzák: a PanoDrámások se nem orvosok, se nem jogászok. Segíteni jönnek, de csak áttételesen, hosszú távon. Azt hiszem, ennek a megértetése a rászorultak körében külön művészet. Pass Andrea szerint komoly munka egy nem rokonszenves közeg ábrázolása, ráadásul drámaírás közben színházi szempontokat is muszáj figyelembe venni.
A zárás érdekes kitérőt hoz. Boross Martin kérdezi, hogy a verbatim műfajban azt, ha az alany sír, nevet, netán hazudik, hogyan lehet megjeleníteni? Lengyel Anna hosszú praxisából meghökkentő példát hoz tézisének bizonyítására: képzeljük csak el, amikor egy öreg cigányasszony személyes tragédiáját egy csinos, kosztümös, fehér nő meséli a színpadon. A hatás garantált, a színház győz a dokumentum fölött.