Markus Zusak művében éles kontraszt mutatkozik az ábrázolt világ egyszerűsége és ábrázolásmódjának látszólagos összetettsége között. Az előbbi lesz munkájának erénye, az utóbbiról pedig kiderül, narratív- és stílusbravúrjai ürességet takarnak csupán.
A regény kis hőse a tizenéves Liesel Meminger, aki a náci Németország egyik szegénynegyedében kénytelen megismerkedni élete meghatározó érzelmeivel. A szomszéd fiúval a lassan kibontakozó szerelmet, nevelőapjával a zene és az olvasás szeretetét, a pincéjükben bújtatott zsidó bokszolóval a szavak alkotó és pusztító erejét, valamint a barátságot fedezi fel. Mindeközben folyton szembesülnie kell a háború sújtotta ország nyomorúságaival, a félelemmel vagy a gyűlölettel, és ekkor találkozik először a halállal is.
Zusak hosszabb-rövidebb epizódokkal, nem túl bonyolult cselekménnyel mesél, gyakran nagyon érzékletesen leírva a körülményeket, eseményeket. Karakterei kevésbé árnyaltak, pár tulajdonságot testesítenek csak meg, már külsejükre is rajzfilmszerű elnagyoltság jellemző („a tömzsi Rosa Hubermann, aki úgy festett, mint egy kisszekrény, amire egy kabátot hajítottak. Erősen kacsázó volt a járása. Szinte kedvesnek tűnt volna, ha nincs az arca, mely mintha gyűrött kartonpapírból lett volna kivágva”), mégis kedves, jól működő figurákká válnak.
Világa két pólusra épül, melynek egyik oldalán az általános emberi értékek állnak, melyeket majdnem mindegyik szereplője – legyen zsémbes, káromkodó, gyűlölködő, ronda alak – igyekszik betartani, a másikon pedig ott a nácizmus abszurditása, amit arctalan katonák, gestapósok, egy elképzelt Führer-kép és az állandó fenyegetettség jelenít meg. Liesel e kettő között keresi az eligazodás lehetőségeit; könyvlopásai, Hitler iránti gyűlölete, a bokszoló Max mesekönyvei vagy a légópincében tartott felolvasás segítségével. Minden kis kalandja Rudyval egy szerethető ifjúsági regény alapjait rakja le, melynek külön érdeme, hogy ehhez mért érzékenységgel nyúl a kor problémáihoz, így a kollektív bűnösség fogalmához vagy az antiszemitizmushoz.
A könyv nehézkessége azonban már az első oldaltól tapasztalható. A bevezetőt maga a Halál mondja el: ő állandó mesélője, gyakran kiegészítője az eseményeknek. Az iránta érzett olvasói kíváncsiság azonban hamar csillapodni kénytelen, alakja gyorsan reklámfogássá csökken, mihelyt kiderül, hogy lényéről semmi más nem állítható, minthogy neki is van szíve, ellenben bölcselkedései, lírainak szánt gondolatai, kommentárjai gyakran irritálóan hatnak. Elbeszélőként semmit nem tesz hozzá a szöveghez, holott épp ez indokolná jelenlétét, hiszen Zusak arra használja, hogy elbizonytalanítsa, eltávolítsa általa narratíváját. A könyvben megismert események Liesel naplójából származnak, amit a Halál megszerez, elolvas és e kezünkben tartott irománnyal tovább ad, de az eredeti naplóhoz csak pár mondat erejéig férhetünk hozzá. A Halál tulajdonképpen saját szűrőjén át újraírja azt, ám olyan erősen rátapad Liesel gondolataira (például maga is Papának és Mamának hívja a kislány nevelőszüleit), annyira képtelen egy sajátos nézőpontból láttatni a történetet, hogy a plusz információkon (ki hol halt meg) és előreutalásokon (ki hol fog meghalni) kívül semmilyen jelentősége nincsen.
A halált és a háborút is megelőzve A könyvtolvaj azonban mégiscsak a szavak jelentőségéről szól. Szemléltetésének számos módszere húzódik végig a regényen, több közülük viszont korán kifullad vagy erőltetetté válik. A szó a legfontosabb kapocs Liesel és Max között; a kislány a kinti világról mesél a pincébe zárt férfinak, a számára ismeretlen kifejezésekkel írják tele a falakat, de valószínűleg Max palimpszeszt-füzete, a Mein Kampf fehérre festett lapjaira írt és rajzolt kis történet a legeltaláltabb példája közös felfedezéseiknek.
A könyvtolvaj paradoxona, hogy nemcsak eszközei, hanem tárgyai is szavak, szerzője pedig ugyanazt akarja érzékeltetni olvasóival, amit szereplői éreznek, amikor egy-egy jelenséget a szavak által tesznek megragadhatóvá. Érdekes módon azonban Zusak szavainak akkor lesz hatása, amikor szövege leíróvá válik, visszahúzódik, és az események, állapotok minél pontosabb rögzítésére irányul. Egy olyan mondattöredék, mint „A távolugrásnál jobban élvezte a puha homokot a lába körül, mint a távolságot” sokkal kifejezőbb, mint a „puha, szénfekete felhők, melyek vergődnek, mint fekete szívek” zavaros hasonlata, egy-egy szinesztéziája pedig teljesen érthetetlenné válik: „Elképzelte, ahogy rendőrségi sziréna hajítja előre magát, aztán becsavarodik magába. Ahogy begyűjti magát.” Amikor a nyelv előretolakszik, és egyfolytában láthatóvá teszi magát – gyakran szó szerint, mint egy képregényben („beszuszakolta a szavakat az ajtónyíláson”, „egyenesen a nő szemébe fröcskölte a szavait”) – a regény csupán a felszínes önismétlés szintjén ragad meg.