Gyakori jelenség, hogy a szokatlan, a realitástól merőben elrugaszkodó ötlettel operáló filmek– akarva-akaratlanul – már a megtekintés előtt erős viszonyt alakítanak ki nézőjükkel. Persze a trailerek, teaserek, poszterek, kiszivárgó fotók, interjúk stb. mind-mind a marketing fontos elemei bármely premier előtt, ám ahogy legutóbb a Barbie is megmutatta: a furcsa, a nem várt, az abszurd mindig kelendő, és azokat is behozza a moziba, akikből amúgy a szinopszis szkeptikus homlokráncolást váltott ki.
Részben erre épített a Zalatnay Saroltát bálványozó földönkívüliről szóló Űrpiknik, a hullaházban élet és halál felett átívelő románcot fantasybe csomagoló Átjáróház, vagy az időutazást házipálinkához kötő Zanox – Kockázatok és mellékhatások is: van egy bizarr tézis, ami kíváncsivá teszi a közönséget, főleg azért, mert nem világos, hogy végül mi sül ki belőle. Ám ezek a filmek vékony határmezsgyén egyensúlyoznak, hisz a különbség a kínosan gagyi és fergetegesen szórakoztató között nüanszokon múlik, így hiába izgalmas a koncepció, ha a megvalósítás sokszor képtelen beváltani a benne rejlő potenciált.
Szeleczki Rozália kisjátékfilmjeivel bizonyította, hogy már a címadással is képes megragadni a figyelmet: a Csodapunci egy fiatal lány szüzességének elvesztéséről, a szintén Törőcsik Franciska főszereplésével készült Rozgonyiné egy mennyasszony társaságában megrendezett legénybúcsúba enged betekintést, első nagyjátékfilmje pedig egy beszélő fekete macska (Patkós Márton) és a szerelemre képtelen Fáni (Törőcsik Franciska) kálváriáját használja arra, hogy mélyebb, húszasokat és harmincasokat meghatározó posztmodern problémákat tematizáljon.
Törőcsik Franciska a filmben
A Barbie-analógia – persze kicsiben – már a trailer alapján egyértelmű: expresszív színvilág, mesés, sokszor a fantasztikumba hajló szekvenciák, identitáskereső főhős és az amerikai filmével szinte teljesen megegyező mottó (ha szereted a macskákat, neked szól, ha nem, akkor is).
A Cicaverzumot jóval kisebb költségvetésből, ám hasonló elvek mentén építették, már jóval a premier előtt benn élt a köztudatban, a produkció méretéhez képest ismert színészek játsszák a kisebb szerepeket is – feltűnik Alföldi Róbert főnökként, Udvaros Dorottya anyaként, Tordai Teri mamaként, a sztereotipikus influenszert és Fáni egyetlen barátnőjét Csobot Adél játssza, de Kiss Tibinek és Beton.Hofinak is jut egy-egy rövidebb cameo. Sőt, a forgatókönyvön a rendező mellett a kortárs szcéna meghatározó költő-slammere, Kemény Zsófi dolgozott, míg a kamera mögött az a Deák M. Kristóf állt, aki már többször bizonyította (Látom, amit látsz, FOMO – Megosztod és uralkodsz), hogy generációjának egyik legtehetségesebb operatőre.
Adott tehát rengeteg jól csengő név és egy kellően különös sztori, melyben a harmincadik születésnapját a temetőben ünneplő fiatal építészmérnököt teljesen behálózza a Hollandiából hazaköltöző Mihály (Polgár Csaba) macskája, miközben a felszín alatt egy régóta elfojtott trauma áll, ami az élet számos aspektusában, tüneti szinten keseríti meg mindennapjait. Nem képes szerelembe esni, mert a tekintetek találkozásánál a másik halála pörög a sérült tudat vetítővásznán, görcsösen ragaszkodik a régi művelődési házhoz annak ellenére, hogy a bontás költséghatékonyabb megoldás lenne, de anyjával sem találja a közös hangot: egyetlen igazodási pontjává a manipulatív macska válik, aki rövidesen azt is elhiteti vele, hogy befuthat gengszterrapperként – annak ellenére, hogy csak Fáni hallja.
A Cicaverzum a feldolgozás folyamatát a romantikus komédia műfajába ágyazza: abszurd helyzeteket teremt, percenként pergő poénokkal oldja a képek mögött húzódó feszültséget. Amíg Fáni képtelen elengedni a múltat, addig nincs sem jelen, sem jövő, csak a rossz beidegződés, a káros kötődés, ami ellehetetleníti az újrakezdés lehetőségét. A működésmód munkájára, szerelmi és családi életére is kihat, a probléma egy tőről fakad, ám leágazásai az élet minden területén jelen vannak: ezért látja halottként a vele beszélgetésbe elegyedő férfiakat, ezért ragaszkodik a régi művelődési házhoz, a „hely szelleméhez” és ezért preferálja az angol helyett a francia kertet a labirintussal, melyben egyszerre csak egyetlen utat lát maga előtt.
Ugyan Szeleczki Rozália valóban releváns, komplex jelentéstartalmakkal ruházza fel cselekményét, ezzel szemben a felszínen zajló, abszurd komédia és ezzel a primér, szórakoztató dimenzió egy-két ötletes gegen túl – pl. a Beton.Hofi által írt zseniális rapszám – nem működik. Az elemek szintjén minden megvan, azonban az abszurd helyzetekre építő poénokra adott reakció inkább a kényelmetlen feszengésben, mintsem az önfeledt kacagásban merül ki. A Cicaverzum kényszeredetten próbál nagyon vicces (és közben trendi és reflektív) lenni, de a minden ötödik percben „Fotó!” felkiáltással élő influenszer, a Mihályt vezérbástyának szólító kolléga, a „néhány épületes év” (hiszen az építőiparban dolgozik és Hollandiában még díjakra is jelölték) szóviccén erőltetetten nevető céges főnök, vagy a kádban PlayCatet olvasó magányos nő már rövid távon fárasztóak – és ennél magasabb színvonalra a későbbiekben sem kell számítani.
Az sem segít, hogy Fáni története – az említett mélyebb rétegen túl, aminek nincs komolyabb szerepe – kizárólag a legtöbbször (el)használt romantikus klisékből építkezik: ez leginkább a fináléban érhető tetten, mikorra a néző már rég tisztában van a végkifejlettel, de még túl kell esnie az ilyen esetekben elmaradhatatlan közjátékon, hogy jöhessen a nagybetűs tanulság.
Azért különösen kár a Cicaverzumért, mert a szépen komponált szekvenciák között ott lapulnak az izgalmas kérdéskörök, valamint a díszlettervezés, a design, a vizuális megoldások és az általában vett atmoszféra is a helyén van, viszont éppen abban az aspektusában bukik el, amit elsősorban megcélzott: a szórakoztatásban. Szeleczki Rozáliát semmiképp sem érdemes leírni, hiszen a tehetség itt és korábbi rövidfilmjeiben is látható, viszont első nagyjátékfilmes rendezésére legfeljebb a fergeteges (cica)gengszter-rapszám miatt fogunk emlékezni, amiből szívesen meghallgatnánk egy tematikus albumot is.