A műfajilag is színes szövegek a könyv hősének sok arcát felvillantják: a tudós irodalomtörténészét, a fáradhatatlan kiadói és folyóirat-szerkesztőét, a rádiós-televíziós értékközvetítőét, a vitázó literátorét, a szenvedélyes levelezőét. Az ezernyi el- és bevégzett tennivaló, a (barátja, Lator László szavával) „lázas iramban” élt élet magánszférája is kap egy-egy sugaracskát. Az írótárs Benyhe János még temetési gyászbeszédében is „Viharsarki Capablanca” névvel illette az eltávozottat: Domokos kiváló sakkozó is volt (e tudását ugyancsak kamatoztatta Tandori Dezső „sakkverseinek” stációs elemzésfolyamatába belépve). Egy-egy neki címzett levél (a gyalázkodás: A Nap Kiadó webáruházába új megrendelés érkezett; a dilettantizmus: X. Y. levele Domokos Mátyásnak stb.) arról tanúskodik, hogy ha valaki úgy összeforr magas szinten gyakorolt hivatásával, mint ő, akkor személyes mindennapjai is munkássága részévé válhatnak. A Domokos írta levelek, feljegyzések viszont mindig a kényes erkölcsi önvédelem és a tisztázó józanság jegyében kerültek papírra (Feljegyzések Timár György: Nem én írtam c. irodalmi karikatúráival kapcsolatban; Domokos Mátyás két levele Réz Pálnak stb.).

A Domokos-könyvcímből a Domokosról szóló könyv címévé lett Leltárhiány egyszerre utal azokra a feladatokra, amelyeket (annyi elvégzett nagy munka mellett) nem sikerült teljesíteni, s a világnak (nem csupán az irodalmi világnak) azokra a hiátusaira, melyeket Domokos Mátyás legtöbbször világosan látott, és fájdalmasan, tiltakozva – főleg az illyési és Németh László-i eszmények, művek jegyében – megélt. Az irodalomtörténész-szerkesztő erényei szépen felsorakoznak, mint játszma kezdésekor az „istállóban” a sakkjáték figurái: a minden sejtjét átható irodalomszeretet, a széles körű tájékozottság, az óriási olvasottság, a gyakorlatias kezdeményező- és szervezőkészség, a műalkotásokról való beszéd kristályos erudíciója, a fiatalabbakkal való, felkaroló párbeszéd öröme és a többi.

Nagy egyéniségről lévén szó, ennél több dicséretet, elismerést, ünneplést, főhajtást sem kellene sokallnunk. Az összeállító azonban nem hagyta ki azon dokumentumokat sem, amelyek perelnek Domokossal. Lényegét tekintve hiánytalanul olvasható a Kulcsár Szabó Ernő, illetve az – úgymond – „vakulj, magyar!-stílus”, a fölösleges szakzsargonnak gondolt irodalomtudományi nyelvezet elleni hadviselés nevezetes tanulmánya és Kulcsár Szabó válasza is, kiegészülve más, ide kapcsolódó, mérlegelő észrevételekkel. Nem hiányzik Margócsy István eszmefuttatása sem, amelyben az In memoriam sorozat metodikáját, jegyzetelési technikáját kritizálta. Éppen ettől hiteles az összkép.

Domokos észjárásának és ízlésének korlátai közvetve is kifejeződnek. Kemény Istvánhoz írott levelében ekként meditált: „…itt nem rólam van szó, hanem Ady Endréről [a Komp-ország poétája című, Domokos jegyezte In memoriam-antológiáról], akinek a műve valóban elsüllyedőben van (ezért ér véget az anyag 1977-ben; azóta ugyanis, tudtommal, nem született róla érdemleges írói eszmefuttatás)”. Természetesen Domokos (2005-ben) bizonyára tudta, hogy Király István Ady-monográfiájának újabb két kötete 1982-ben látott napvilágot; hogy az Újraolvasó sorozat Tanulmányok Ady Endréről című kötete 1999-ben fontos, új megfontolásokra inspiráló szellemi tett volt; hogy szépírói toll is fogalmazott 1977 után úttörő módon Adyról. Bizonyos irodalmi jelenségekről, irodalomtudományi irányzatokról, személyekről és művekről azonban hallani sem akart. Ezeket igyekezett kirekeszteni horizontjáról. Harcolt ellenük. Életműve nagyságát e tévedések, melléfogások, elfogultságok, vitatható nézetek emberibben átélhetővé hitelesítik: voltaképp az is emel, ami lehúzott. (Személyes emlék: amikor Domokos, megtisztelő módon, másodszor is szerkesztői kezemre bízott egy In memoriamot, egyetemi szemeszternek beillő módon sietett rögvest segítségemre. Szabadságot adott, nem szólt bele a koncepcióba, de vázolta a sajátját. Ha ereje, ideje engedi, valószínűleg az összes emlékező kompilációt ő rendezi sajtó alá. Amikor az utolsó korrektúránál tartottunk, két szemelvény – vagy a szemelvények szerzője? – ellen még mindig heves rohamokat intézett. S mivel [más kompromisszumokat egyébként elfogadva] e kérdésekben nem engedtem, a sorozatszerkesztő kevéssé lovagias eszközöket bevetve gátolta meg ezen írások bekerülését a gyűjteménybe. Nem is tagadta később: nem tudott, nem akart szubjektív indulatain úrrá lenni.)

Ha emlékezetem nem csal, Domokos Mátyás mindig egy picit mosolyogva beszélt: rejtett, fájdalmas kis nevetéssel, izzón. Legalábbis a szemében mindig a kapcsolatteremtés óvatosan derűs fénye ragyogott: kapcsolat az alkotóval, a művel, akit-amit épp elemez, és kapcsolat azzal-azokkal, aki a hallgatósága, dialogizáló társa. Igazi párbeszéd-ember volt, még bizonyos párbeszédek makacs és radikális kizárásában is. Álljon itt befejezésül Várady Szabolcs köszöntője 1998-ból (Domokos Mátyás 70 éves), mert alkalmi (bök-)versben ritka az ily találó, mely ma a holtat is élőként hívja vissza közénk: „Évek jégtábláin előttünk lépeget, / nem is hogy lépeget: megtöri a jeget, / de nem ám csákánnyal: tulajdon fejével! / Mert Mátyás, ezelőtt éppen hetven évvel, / Kos jegyben született – soha még ilyen kost, / mint e máig ifjú hevű jó Domokost, / akire az Isten kedvtelve kacsingat. / Éltesse is soká a mi jó Matyinkat!”