Krusovszky Dénes új regényét olvasva, minduntalan a realizmus szó jut a recenzens eszébe. Holott a Levelek nélkül keretes szerkezete és vezérmotívuma egyaránt szürreális: a történet egy hófehér libatetemekkel borított mező és egy delejesen mozgó seregélyfelhő látványának keretében bomlik ki, a centrumában pedig a tavasszal csontvázzá váló és az ősszel rügyet pattintó fák anomáliája áll. Csakhogy a mű „kis és nagy világában” – ismerős, káeurópai módon – a banalitás és a szürrealitás olyan mélyen tartozik össze, hogy nem tudunk kitérni a (borzalmas) otthonosság tapasztalata elől.
A kisvilágban egy családtörténet bontakozik ki, finoman, lassú sodrású megjelenítésben, időfelbontásokkal, emlékképekkel, reflexiókkal. A kelet-magyarországi Koroknai-családban az apa szülei már „nadrágos emberek” voltak, az anya viszont libalegelőkről, paraszti családból tört ki szívós munkával, a főiskolai népművelés-könyvtár szak irányába. Montág Klára azért is vonzódik Koroknai Mihályhoz, mert érzékeny, szép keze van, mert önmagát okosan fegyelmezve udvarol, mert minden jel arra mutat, hogy ez a házasság ki fogja nyitni a világot a testi-lelki szabadságra sóvárgó lány előtt. Aztán mire megszületik András és János, és ki-ki eltemeti a szüleit, kiderül, hogy a férfi kisstílű törtető, aki a gimnázium igazgatói székéből a kisváros élére vágyik, zsarnokoskodik a családja fölött, sértésnek veszi felesége és kisebbik fia reflexív-művészi alkatát, és első gyerekét, Andrást teszi trónörökösévé, saját képére és hasonlatosságára formálva őt.
A családi dinamikáról legtöbbet a regény második részéből tudhatunk meg, amely végig a még fiatal anya narrációja egy nyári nap indulásáról. A regénynek ez egyfajta lírai jellegű csúcspontja, a mindennapi szöszmötölések és a családtagok egymáshoz viszonyított megnyilvánulásának elképesztő finomságú és megjelenítő-erővel való megérzékítése igazi írói mestermunka, mely ezer motivikus szállal kapcsolódik az első és a harmadik rész, alapvetően János szempontjából megmutatott világához.
Például ekkor készíti a kisfiú-János azt a fényképet édesanyjáról, amely ott áll lakásában az íróasztalon, és amelynek variánsa a könyv borítóján is látható. Egy kötelességeit teljesítő, társas magányban élő, elvágyódó asszony, aki egyedül a csendes dúdolásban tudja megformálni önmagát, és egy érzékeny kisfiú, aki hasztalan ácsingózik az erős hímek világába, és a fényképezés reflexív, megformált látványvilága által határozza meg önmagát.
Aztán János a budapesti bölcsészkaron készül magyartanárnak, egy csoporttársával alakuló vonzalmát pedig, a lány ösztöndíjának ideje alatt felcseréli egy lenyűgöző erejű szexuális kalandra. Amikor ez utóbbiból éppen megcsalt félként ocsúdik, érkezik a hír, hogy az apa fegyvertisztítás közben véletlenül agyonlőtte magát. A temetést és halotti tort az immár fővárosi karrierjét építő, rohamosan gazdagodó András rendezi, az özvegy és a kisebbik fiú biodíszletként lézeng a háttérben.
A temetés után János megdöbbenve látja anyja „megőrülését”: az asszony befesteti a haját, autót vesz, dohányzik, rendszeresen színházba, koncertre és moziba jár a környező nagyvárosokba, és beszédstílusa egyre szarkasztikusabb lesz. Aztán nemsokára a leánynevét visszavett Montág Klára hirtelen szellemileg összeomlik, saját kérésére idősotthonba vonul, és évekre vegetatív némaságba burkolózik szobájának takarója alatt. András fizeti a számlákat, János pedig elhatározza, hogy otthon marad és hűséges rendszerességgel látogatja az anyját. Simogatja a kezét, beszél hozzá és felolvas anyja kedvenc könyvéből, a Bengáli tűzből, amelyet egy boldog feleség írt a misztikus Indiáról – és mindeközben nem tudja elnyomni magában azt a sejtelmet, hogy anyja elnémulása és mozdulatlanná válása tudatos döntésből fakad.
Az asszony halála után az egyik intézeti társa azt meséli Jánosnak, hogy az ő férje és Klára szeretők voltak, és már a közös életet tervezték, ezért lőtte magát agyon János apja. Klára szeretője viszont szörnyethalt egy közúti balesetben, és ezzel az asszony számára összeomlott minden.
Így volt-e vagy mindez csupán egy szintén leépülő elme konfabulálása? János tétován nyomozgat, miközben idős kollégája, barátja a múlt fürkészésének hiábavalóságáról prédikál neki. De János mégsem képes anyja hajdani munkahelyén, a könyvtárban kutatni az események után, holott ő is tudja, hogy ott nyomára akadhatna a tényeknek. Hogy mi játszódhat le benne, anyja titkainak fölsejlése kapcsán, csak abból sejthetjük, ahogyan melankolikus alkatához képest szinte hisztérikusan hozza-viszi a pincéből föl és le az asszony tárgyait, és ahogyan kétségbeesetten szóvá teszi a véletlen szerepét emberi életek alakulásában.
De amikor már a kormányzati karrierjét építő András nem akar egy ökológiai katasztrófa miatt kompromittálódó szülővárosában beszédet mondani apja szoboravatásán, János mégis elmegy a könyvtárba, hogy a beszédéhez anyagot gyűjtsön. Apja esetében nem fél esetleges titkok kiderülésétől. Közben pedig éli a csendesen kiégő, vidéki magyartanár mindennapi életét és elszalasztja két szerelem lehetőségét.
Koroknai János amolyan felesleges ember, sodródó antihős, tele jószándékkal és döntésképtelenséggel, valamint finom, művészi motivációkkal: érzékenyen fotózik, lépést tart a kortárs, nyugati irodalommal, a mindennapos létezés szellemi és szenzuális tapasztalatait tudatosan és intenzíven éli meg. Nagy erénye, hogy mentes az önsajnálat nárcizmusától, a világtól és önmagától is reflexív távolságot tart: amikor egyszer felvetődik benne, hogy magányosságára és tehetetlenségére megoldás volna, ha kiugrana a lakótelepi panelház konyhaablakából, a zuhanásélményt rezignáltan egy csikk kidobásával biztosítja.
A regény „nagy világában”, azaz társadalmi rétegében pedig olyan mozzanatokkal találkozunk, amelyek mindennapjainkból ismerősök: megalkuvásokkal és félelmekkel küszködő tanári kar, feltörekvő, ostoba és a hatalmasságokhoz törleszkedő, vélhetően a diákok rendőrségi besúgásától sem idegenkedő református, hitéleti igazgató, karhatalommal elnyomott diáktüntetés, sunyin lapító és mutyizó városvezetés, korrumpálódó helyi sajtó, és a helyzetből kitörni nem tudók vagy nem akarók, kétségbeesés és bármit-megszokás közötti csendes vergődése.
Merthogy a kisvárost, amit először a libavész kavar fel, nemsokára a fák lombjainak megmagyarázhatatlan pusztulása ejt pánikba. Zajlanak a mintavételek, egyetemi szakértők hümmögnek tanácstalanul, a hatóságok hol fertőtlenítenek, hol nyakló nélkül vágják ki a fákat, az emberek összeesküvés-elméletekről suttognak vagy tanácstalanul figyelik az eseményeket. Nem derülnek ki okok, és nincsenek következmények: az érettségi előtt álló diákok tüntetését rendőri erőszak és a szülők értetlensége fojtja el, a libalegelő hajléktalanságig tönkrement, megháborodó tulajdonosát zárt osztályra viszik, a fák tömeges kivágását leadminisztrálják okosba’, és alapvetően minden marad a régiben.
Főhősünk ott van minden fontos mozzanatnál: a tüntetésen egyedüli tanárként próbálja védeni a diákokat, jutalomképpen el is tiltják az érettségiztetéstől és a diákéletben való részvételtől, kíséri a helyi és a fővárosi sajtó tessék-lássék oknyomozó munkáját, és fáradhatatlanul szemléli-észleli a csendes katasztrófát. Elfojtott érzelmeiről csak néhány indulatkitörése árulkodik.
Bizonyos helyzetekben pedig szinte ösztönös tökéletességgel viselkedik: a libaügy kapcsán történt gyilkosság során ártatlanul gyanúba keveredett, irodalomból végtelenül ostoba és valószínűleg roma diákját lakásán rejti el, mos és főz rá, majd segít neki egyetlen rokonához Budapestre szökni. Ő az, aki újra és újra emlékezteti a hatóságokat a hajdani libatulajdonos totálisan tönkrement életére, keserűen tudatosítva, hogy mindennek már nincs hírértéke. Egyedül ő szolidáris a végzős diákokkal, segít barátainak Németországba költözni, anyja temetésén és apja szoboravatóján pedig olyan szövegeket szólaltat meg, amik a regény kiemelkedő igazságeseményei. Anyja temetésén az asszony legkedvesebb regényéből mond el egy halálról szóló részletet, apja nevetséges és jellegtelen szobrának avatására pedig megírja élete első, vallomásos jellegű szépirodalmi szövegét arról, hogy apja boldogságát ugyan zavarta kisebbik fiának léte, de ő ezért nem haragszik. Mindezzel természetesen magára vonja az immár kormányzati hatalmasságnak számító bátyja és a kisváros korifeusainak rosszallását, de belső tartását meg sem karcolják ezek a reakciók. Koroknai János alakjában az életképtelenség és önmagáért való harcképtelenség mélyén ott rejlik a tétovaságában is méltóságteljes, értelmiségi autonómia tartása.
A Levelek nélkül felvillantja a dudva, muhar közüli szabadulás lehetőségeit is: a helyi újságíró valódi oknyomozó munkája után elmegy a kisvárosból, a diáktüntetést szervező eminens tanulót felveszik az egyetemre, így esélye van karrier és szeretők után koslató apja zsarnoksága alól kikerülni, a roma srác is eljut Budapestre, az egyik elszalasztott szerelmi jelölt a Gangesz partjáról küld magáról fotót. Sőt, az is kiderül, hogy a szabadság megélhető akár helyben is: a regény végefelé főhősünk találkozik hajdani autószerelője fiával, aki szellemileg leépülő apjától veszi át a műhelyt, korszerűsíti és nagy lendülettel vág neki az élet kiépítésének feleségével és gyerekeivel. A regényzárlat azt sejteti, hogy ez lesz az a család, amelyhez János barátként csatlakozva asszisztálhat egy olyan autentikus életformához, amely mintegy megváltása az ő, hajdanában anyja mellett meghozott, de menekülés-motiválta döntésének.
Mindehhez pedig társul a regény önreflexív rétege, amelyet a magyartanítással való szélmalomharc tesz szervessé a történetben: a mű elején József Attila Ars poeticájából irat dolgozatot az a tanár, aki az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! //A mindenséggel mérd magad!” felszólítását gyakran életté váltja, és aki saját ars poeticáját mondja el apja szoboravatóján. A tanórai kiselőadásokban pedig felrémlik Illyés: Puszták népének szövege, amely tudatosítja a nyomornak azt a világát, amelyet a roma fiú és a megőrülő libatulajdonos alakja exponál, Örkény Tótékjának felvillantása pedig a kisember kiszolgáltatottságát, gyengeségét és az őrült zsarnokság egymásra utaltságát hangsúlyozza, míg a Gondolatok a pincéből című egypercese a véletlenszerűség abszurditására reflektál.
Jól megformált, árnyaltan megírt, gazdag világú regény ez, amely elbírja az olykor túlírt mondatokat vagy didaktikus megjegyzéseket is. Igényesen megcsinált szövege az érzékelés és értelmezés igazságába és módszereibe avatja be az olvasót. Valami olyasmit tud és ad, amit olyan fájón nélkülözünk mindennapjainkban: a tisztességesen elvégzett, igényes munka éthoszát.
A könyv adatlapja itt található.