Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ OLVASÁS KÉT ARCA

Kiss Csaba: Animus és Anima / Petőfi Irodalmi Múzeum
2008. júl. 16.
Kiss Csaba drámájának felolvasószínházi bemutatójára a „Múzeumok éjszakáján” került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A nézők nemcsak a székeket vették birtokba, a földön is sokan ültek, legalábbis az első rész alatt. Aztán a felvonás végén kitartó tapssal ünnepelték az előadást, majd a helyzetet megértő rendező kedvesen meginvitálta őket a második részre. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Több szempontból is szimptomatikus jelenet volt ez. Nyilvánvalóvá tette, hogy a nézőtéren elsősorban nem a kortárs dráma és színház törzsközönsége ül, s ezzel valamelyest igazolta az előadás értelmét. Mert amúgy első ránézésre meglehetősen kevés rációt lehet találni abban, hogy egy több mint tíz évvel ezelőtt (budapesti kőszínházban) már bemutatott drámát szerzője a többnyire friss, még premier előtt álló darabok megismertetésére, népszerűsítésére kitalált felolvasószínházi formában visz a közönség elé. Meglehet persze, hogy az alkotó nem elégedett az egykori előadással, fontosnak tartja a drámát, nem szeretné, ha elfelejtődne – ez esetben talán kézenfekvőbb színházak számára kínálni a darabot. (Gyorsan hozzáteszem: mindez merőben elméleti eszmefuttatás; lehet, hogy a PIM felolvasószínházi sorozatának van valami általam nem tudott és/vagy nem értett, rejtélyes koncepciója, s az sem kizárt, hogy Kiss Csabát éppoly váratlanul érte a felkérés, mint engem a premier ténye.)

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A felolvasószínháznak ráadásul csaknem mindig megvan az a hátránya, hogy a mű megismertetésének vágya a rendezőben többnyire elfojtja a dramaturgiai ösztönöket (különösen igaz ez abban az esetben, ha a rendező maga a szerző). Így a felolvasott alkotások általában hosszabbnak tűnnek az optimálisnál. S mivel a „színezésre”, az atmoszférateremtésre, a szöveg feletti asszociációs mezők megnyitására alig van lehetősége a rendezőnek, nemcsak az erények, de a hibák is feltűnőbbek, mint egy klasszikus, sokféle eszközzel élni tudó színházi előadás esetében.

Kiss Csaba
Kiss Csaba

A fentiek alátámasztására jelen esetben még összehasonlítási alap is kínálkoznék, ám hiába láttam a Budapesti Kamaraszínház Tordy Géza rendezte előadását, felidézni meglehetősen kevéssé tudom. Leginkább a még főiskolás Szávai (sőt, akkor még valószínűleg Szabó) Viktória alakítására emlékszem belőle; a pályakezdő színésznő ugyan gyors egymásutánban másodszor játszott bomlott elméjű lányt, de színesen és szuggesztíven tette ezt. Nem lennék meglepve, ha tíz év múlva emlékezetem a mostani főszereplő, Tenki Réka alakítását őrizné hasonlóképpen. A színésznő kezdetben bájos, gyengéd, kicsit elesett, tekintetével az égben járó, teljesen épelméjű, okos és idealista leányt játszik, hogy azután fokozatosan, szinte észrevétlenül merüljön mind mélyebbre az irracionalitás, a való világtól elszakadt ideák, a magány, az ezt túlcsordulóan, elmét bomlasztóan ellensúlyozó fantázia, a személyiséget felőrlő tévképzetek bugyraiba. Jeles színészek – Csomós Mari, Mertz Tibor, Szombathy Gyula, Szőcs Artúr – segédkeznek Tenki erős és érzékeny alakításának felépítésében, de kétségtelen, hogy ez az előadás a személyiség lassú felbomlásának érzékletesen és formátumosan elővezetett drámájáról szól. S e tekintetben mutatja is a szöveg erényeit: e folyamat írói felépítésének átgondoltságát, a csáthi atmoszféra hiteles megidézését (vagy legalábbis ennek posszibilitását), s természetesen magát a kitűnő szereplehetőséget.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Ám nyilvánvalóvá válnak a dramaturgiai egyenetlenségek is; az, hogy túl hosszú az expozíció, hogy a mama haláláig a mű némi túlzással realista tónusban elővezetett szociodrámaként is értelmezhető, ami értelemszerűen le is zárul az első felvonás végén – s éppen ezért voltaképpen teljesen logikus a szöveget nem ismerő közönség viselkedése, mely lelkesen tapsol a dráma (vélt) végének, mielőtt az igazi dráma tulajdonképpen elkezdődne. Tényleg nem tudom, annak idején érzékeltem-e ezt, most mindenesetre nyilvánvalónak látszott számomra: ha a szerző rászánná magát, s az egyébként a maga nemében színvonalasan megírt első felvonást – csak a Gizella személyiségfejlődését alapvetően érintő mozzanatokra koncentrálva – radikálisan meghúzva, egyfelvonásosra gyúrná a szöveget, igen erős dráma jöhetne létre. E felismerésnek is köszönhető, hogy végül megbékéltem e sajátos repríz gondolatával, még akkor is, ha nincs okom azt remélni, hogy Kiss Csaba az enyémmel egyező következtetésre jutott volna.

Kapcsolódó cikkünk: NYUGAT 100

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek