A beszédnek ez a műfaja eltér mind a hagyományos prózai formálás szokásaitól, mind az esszé tónusától, mégis mindkettővel rokonságot tart lényeges vonásokban. A cselekményes, jellem-modellező és figuramozgató prózára hasonlít abban, hogy időnként igyekszik szépírói módon ábrázolni: hiteles alakokat mozgat, és elvontságát próbálja érzékletességgel ellensúlyozni. Eltér a prózától abban, hogy többnyire nem a prózavolumenből eredő katarzist gerjeszti, hanem bizonyos önértő és világ-mérlegelő szemléletet részletez előszeretettel. Az esszére hasonlít abban, hogy értekező hajlamú, bár csapongó természetű; eszméleti belátásokra utal, de nem hajlandó semmiféle tárgynál lehorgonyozni; hogy mégis inkább művészet, mint értekezés. Azonban eltér az esszétől abban, hogy prózai művek szerkezetét és formátumát színleli.
Keszthelyi Rezső Öntalálkozó című könyve ennek a gondolati prózai hagyománynak újabb remek darabja. (Az öntalálkozás kifejezés alighanem Gottfried Benntől származik.)
A szövegek rendületlen kérdezhetnékkel megvert, azonosíthatatlan alanya egy vidéki kúriában időnként meglátogatja egyik barátját, egy filozófust, aki a könyvben H. jelzetet visel -, és a látogató rögzíti tűnődéseit, kételyeit, töprengés-szüredékeit, vagy ahogy Keszthelyi Rezső mondja: zömítéseit. A bekezdésekben neki-nekifeszülő prózai alany éber figyelemmel veszi körül a kinyilatkoztatások hangnemében meg-megszólaló orákulumot, a házigazdát, akitől az emberi-művészi lét legáltalánosabb – és legégetőbb – kérdéseire kíván választ kapni. Nem, nem jól mondom. Inkább arról van szó, hogy időzni szeretne a lényeges kérdések eszmei légkörében, rostokolni a dolgok között (Keszthelyi Rezső szavaival), egészen addig, míg belátja: minden kérdés terhes a válasszal, és minden válasz újabb kérdéshez tereli az embert. Rövid körutakat tesz meg az űrben – rögeszméiben, igazságaiban, önmagában.
A tömény betétekre tagolódó lelkiismereti könyv alakjai szinte csak megérintik a szövevényes témákat, illa sejtelmeket, súlyos dilemmákat, örökös paradoxonokat – a mondatok az írói tárgy eltűnését, az ábrázolt anyagi és szellemi valóság folytonos elúszását, elködlését érzékeltetik. Az író erőfeszítése arra irányul, hogy engedékeny és anyaian befogadó habitusával makacsul vissza-visszatérjen állandó rögeszméihez, amelyek – noha végtelen erővel foglalkoztatják – soha nem bírnak meggyőződéssé keményedni. Ahogy Keszthelyi mondja: ugyanazon kérdések körül rója a kisutakat.
A párbeszédes szerkezetűnek szánt könyv három részre tagolódik, és szövegeit a világirodalom nagy költőinek egy-egy, fordításban idézett verse veszi körül, mélyíti el és világítja meg. Keszthelyi Rezső a szinte elviselhetetlen magányban megtalált, plasztikus mondatábrákban ecseteli és lebbenti elénk roppant közléseit. A könyvnek nemcsak témája, hanem megírási és olvasási követelménye is egyben ez az eszméleti meztelenség, mondhatnánk: feltétlen odaadás. Mert a mű nem is megértést kíván elsősorban, hanem egyfajta – az alázatot is meghaladó – alávetést, mint a nagy misztikus szövegek, a kifürkészhetetlenül összetett költemények, az emberiség időtlennek szánt írásos korpuszai.
Az Öntalálkozó három fontos latolgatási gócpont köré épül, három centrális témát frissít váltig, megszállott körözéssel. Ezek: az eltűnés (és az eltűntek) művészi rítusai, a lehetetlenségek kettős (két-dúcú) igazságai és a dalnok hivatása.
Az első a könyv rejtett vezérmotívuma. A lappangó alany gátlástól gátlásig óvakodó napjainak apró eseményei, visszafogott vallomásai és elemzései azt a létérzetet részletezik, amelyet az ember a világ fokozatos eltűnéseként érzékel: barátok és rokonok mennek el, emlékek petyhüdnek meg, embertelenné ritkul a táj. Tárgyaink megfakulnak, egész életünk a belső száműzetésnek egyfajta passiójába torkollik, és tapasztalatainkat mindinkább csak az ellentmondások keserédes szókincsével tudjuk kifejezni. (Rilke kedvenc Widerspruch-képzete, azaz a dolgok ellentmondásos természetének gondolata ezerszeresen felsejlik Keszthelyi Rezső könyvének mélyáramaiban.) Barátom, miért is rögeszméje a hó? Tudom, szereti a megvalósuló eltűnést. Ez az ürességi érzet (Szent Ágoston szavaival: a szív kiürítése) az Abszolútum felfogásának feltétele a misztikus írásbeliségben. Itt pedig egyfajta kozmikus szerénység, életfogytiglani odaadás és művészi alázat fedőneve. Az eltűnés fogalma nemcsak át- meg átszövi Keszthelyi prózáját, hanem talányosan és tartósan sugallja a történet erkölcsét is.
A második főmotívum a dolgok hasadt természetének eszméje. A könyv elején a botcsinálta elmélkedő, H. ezt mondja a hallgatónak: fantáziánkban /…/ bármi igazzá válhat, még a lehetetlen is. Keszthelyi Rezső szálkás modora bátran szembenéz a mélytudat fúriáival, és szemügyre vesz minden szellemi feltételezést, ha az nem vezet a vak verbalizmus mellékvágányaira. Tanító jellegű a könyv, de nélkülöz minden fennhéjázó mellékízt. Merész a megközelítésben, de tartózkodó a véglegesítésben: a gondolatok színéről a fonákjára téved, fonákján a színére kíváncsi, s valahogy gyanakvó minden megcsontosodott fogalommal szemben.
Az Öntalálkozó harmadik emlékezetes motívuma: az alkotó munka, az írói hivatás, a dalnoki én témaköre. A dalnok nem tételez fel közönséget, akihez szólni akarna. /…/ Olyan szerzet, aki a hangját az ő istenadta természetének tartja… aki kizárólag önmagát érti énekén. A könyvben, semmi kétség, egy lényegrögzítésre szűkített művészi pálya hitvallásos dokumentumait olvassuk. A prózai alanyt ki nem mondott, csupán sejtetett viszontagságok érlelték s tették ily szófukarrá – mintha úgy érezné, a boldogság csupán kidagasztotta volna az élet teknőjéből, a hosszútűrő fegyelem viszont elmélyítette egész szemléletét. Az író – a költő – csak a belső késztetésre figyel, és nem hajlandó elismerni külsődleges érzelmi irányítást, eltérítést, hamisítást. Ebben az értelemben Keszthelyi Rezső könyve a művészi autonómia és makulátlan tökély óhajának magna chartája is. Lady Macbeth azt mondja: what thou wouldst highly, / that wouldst thou holily (amit roppantul akarsz, azt szentül akarod).
A könyv nagy nyomatékkal érzékelteti azt a szellemi vonakodást, amelyet a rögzülés irtózatának neveznék. Mintha makacsul idézgetné Borges mondását: az eszmék szelídnek születnek, és vadállatként halnak meg.
Summa summarum: az Öntalálkozó a magyar gondolati próza új állomása, magaslati pontja.