Távol az időszaki kiállítások tömegétől, a Grafikai gyűjtemény Kapuk a létben című aktuális kiállítása sikeresen ötvözi a gyűjtemény történetének bemutatását, a több mint kilencvenezer rajzból és közel százezer sokszorosított grafikát számláló kollekció bemutatását és annak kortárs kontextusba helyezését. Az eredeti 1906-os Toroczkai Wigand Ede által tervezett tárlókban sorakoznak a gyűjtemény történetét, technikai ismereteket bemutató anyagok. Mindez remek összefoglaló azoknak, akik nem jártasak a grafikai műfajok világában. A szövegek és a képi illusztrációk segítenek megérteni a falakon sorakozó művek alapján a vonal fontosságát. A vonal és a rajz, amely minden művészeti ág – festészet, szobrászat, iparművészet és építészet – alapját képezi. Ennek a tudásnak birtokában érdemes a terem falain, oszlopain sorakozó, a fa motívumának vizuális ábrázolását összefoglaló művek felé fordulni. A központi téma maga a fa, de sokkal inkább ennek az összetett és folyton változó formának a megfigyelési és megismerési folyamata.
Hollán Sándor: Fékezhetetlen, 2007. Szépművészeti Múzeum, a művész ajándéka
„A fák túl összetettek ahhoz, hogy a szem akár kétszer ugyanolyannak láthassa őket. Nincs két egyforma kép, mert nincs két egyforma pillanat”. (Hollán Sándor)
Hollán Sándor faportréi a fák és az ember világának összekapcsolói, képein mintha csak az emberi test érhálózatát festenék meg. Gondoljunk csak Daphnéra, akit Apollón szerelmével üldözött, és a lány végső menedékként babérfává változott! Mintha csak ugyanez a transzformáció valósulna meg Hollán rajzain is. Levélzettanulmányának (1966) nyomán igéző női testeket vélhet felfedezni a szemlélő éppoly érzéki és érzékletes formában, mint a Nicolas Poussin munkássága előtt adózó fekete kréta- és szénrajzán (Apollo és Daphné III., 1994).
Az emberi és növényi világ kapcsolata igazán sokszínű, főként ha arra összpontosítunk, hogy miként is válik a kor szemlélete hatására a fa botanikai elemből szimbólummá, az erdő a történet keretéből, az emberi aktus díszletéből a kép önálló főszereplőjévé. Az évszázadokon átívelő történet hat szekcióban bontakozik ki a látogató előtt a kiállításon (Homo Arbor – faportrék, Silva et contemplatio – Szemlélődés a természetben, A motívum előtt, Szenvedély a természetben, A fény bűvöletében, A lét pillanatában). A beszédes címeket szakmailag alapos, ám mégis olvasmányos, önmagában is élvezetes szövegek kísérik, majd a témához leginkább illő művek illusztrálják.
A reneszánsz időszakával kezdődik az áttekintés, amikor a dunai iskola művészei metszeteiken pontos rajzot adtak a természeti elemekről, de nem feltétlenül a valós tájról. Wolfgang Huber visszametszett fűzfát ábrázoló képén (Táj füzekkel és vízimalommal, 1514) az égnek meredő ágak mintha csak Hollán képeire rímelnének. Az itt fizikai értelemben is lecsupaszított fa nemhogy a pusztulás érzetét keltené, sokkal inkább az életerő áradását hirdeti, a reneszánsz viriditas (a folyamatosan megújuló természetbe vetett hit) megtestesítőjévé válik. Később, a reformáció után a katolikus megújulás időszakában a természeti táj meditatív sétára invitálja nézőjét, az elmélkedés terévé válik. Ahogy Federico Borromeo kardinális, korának gondolkodója összefoglalja:
„[…] A festmények kicsin tere képes magába foglalni a föld és a mennyek tágasságát, mi pedig barangolunk benne, hosszú spirituális utazásokat téve egy helyben, a saját szobánkban”.
Az 1600-as években papírra vetett erdők könnyen olvasható szimbolikus nyelven szóltak a kor emberéhez: ebben az útszélen fekvő farönk a leküzdendő akadályt, és az elszáradt, de újra kihajtó ág a reményt szimbolizálja.
Hollán Sándor: A táncoló tölgy I., 2017, Szépművészeti Múzeum, a művész ajándéka
A későbbiekben valami megváltozik az alkotói folyamatban és a művésznek a fákkal való közös térben létezésétől a fák már nemcsak motívumok a képi ábrázolás során, de élő erővel bírnak a papíron is. Így van ez a régi mesterek, így Paulus van Vianen vázlatain is, ahol a részleteket finom, de annál pontosabb vonalak, míg az atmoszférát a lágyan felvitt színfoltok közvetítik a néző felé. A növény tömegének foltszerű ábrázolása Hollán tölgyfáján (A forma érzékelésének kibontakozása a fény és ritmusa felé. A Táncoló tölgy I., 2017) 400 évvel később is visszaköszön. Van Vianen jegyzetfüzetében az ábrázolások nézőpontjai arról tanúskodnak, hogy a művész – akárcsak Hollán – a földön ülve, az erdőben rögzítette az elé táruló látványt. Ez a fajta jelenlét a későbbi korok mestereinek rajzi stílusában egyre hangsúlyosabb lesz, a fáknak már története lesz, magukon hordozzák a természet viharainak nyomát. Rembrandt Három fa (1643) című lapján is ennek az elemi erőnek és kiszámíthatatlanságnak lehetünk tanúi: az egymásba kulcsolódó három fa lombja között még átsüt a nap melege, a parányi emberalakok még nem is érzékelik a közelgő vihart.
Paulus van Vianen: Kilátás hegyi tájra, 1601–1603, Szépművészeti Múzeum, Esterházy-gyűjtemény
A technikák bravúros kombinációja – rézkarc, hidegtű, rézmetszet – az időjárás tökéletes érzékelését és ezzel a jelenlét érzetét adják a kis méretű lap nézőjének. Lenyűgöző, ahogy a napsütés beragyogja Claude Lorrain és Nicolas Poussin lapjait, miközben a rendelkezésre álló eszközkészlet nem sokban változik. A vonal és a rajz az ábrázolás alapja, ami viszont megváltozik az a megfigyelés módja, a természet hangsúlyának növekedése a képeken. A botanikai pontosság már háttérbe szorul, mégis a fa lényegének, az erdőben létezés esszenciájának képei ezek, éppen úgy, ahogy Hollán Sándor fa-portréi is valami lényegire hívják fel a figyelmet.
„… a motívum előtt kétféle tekintet keresi egymást. Egyfelől a tekintet, amely érzékeli a mozgást, az idő múlását, a láthatatlant, másfelől az a tekintet, amely észreveszi a látható formákat, de nem látja az élet mozdulatait. Kettejük együttműködéséből születhet egy objektívabb vízió. Azt hiszem, ez a művészet legfőbb célja.” (Hollán Sándor)
A régi mesterek lapjai közül az utolsó szekcióban a 19. század tájábrázolásai tárulnak a néző elé, ahol a barbizoni iskola művészei számára már nem is kérdéses, hogy a műterem helyett az erdőkben töltik idejüket. Camille Corot Kecskével küzdő pásztorán (1852) még fekete kréta és ólomvessző szolgál a jelenet rögzítésére, de pár évvel később már egy új technika, az üvegkarc is színre lép. A Táj fuvolázó pásztorral, vagy a Horatius kertje ezzel az új technikával készül, amelynek kavargó vonalai érzékletesen adják vissza a lombok mozgását, élettel töltve meg a lapot. Így jutunk el a felsorakoztatott példák által ötszáz év távlatából a valósághű és precíz botanikai rajzoktól, a festészet líraiságán át a fotó – és ezáltal az ismételt realisztikusság – előszobájához.
Camille Corot: Kecskével küzdő pásztor, 1852, Szépművészeti Múzeum
Mi lehet a közös Rembrandt, Poussin, Corot és Hollán képeiben? Mi lehet a kulcsa ezeknek a fák lényegét feltáró ábrázolásoknak? Mindenképp a türelmes és kitartó megfigyelés, a fákkal való közösség felvállalása, amely során lehetőségük nyílik a bennük rejlő belső erők feltárására. Hollán Sándor ennek jegyében a nyári időszakban, minden évben visszatér kiválasztott fáihoz a dél-francia erdőkbe. Ez a szoros kapcsolat nemcsak a növekvő és terebélyesedő fák megfigyeléséről szól, hisz az együtt eltöltött idő során Hollán saját változásainak megfigyelőjévé is válik.
„… [a] fa a látvány külső határa. Több ezer egymásba fonódó részének formája révén kiszabadul a forma kategóriájából, és ezzel arra ösztönöz, tanít, hogy megszabaduljunk a mimézis aggodalmától.” (Yves Bonnefoy költő, Hollán Sándor barátja)
Így a megismerési folyamat kétirányúvá válik: a fa megfigyelése mellett az ember saját maga jobb megismerése is végbe megy. Az alkotás a fával való meditatív együttléten alapszik, amelyben a fa a kiindulópont, de a megfigyelés, amely a fával eltöltött idő és a neki szentelt idő által lesz nemcsak az apró részletek és rezgések, de a fa egész lénye iránt érzékeny. Ennek az elmélyült folyamatnak eredményei a finom vonalak és foltok a papírlapon, amelyek absztrakt mintázata az ábrázolt lény koncentrátuma.
A kiállítás 2024.április 1-ig látható a Szépművészeti Múzeum Grafikai kiállítóterében.