Pedig Kaffka Margit egyike lehetne azoknak, akiknek szellemi hagyatéka mindenképpen figyelemre méltó, persze nem pusztán női szempontból. Háborús naplóinak friss újrakiadása talán lendíthet valamit a dolgon.

Kaffka Margit

„Háború, idegesség – azt hiszem, minden ember betege. Boldog vagyok, hogy téged nem vittek – nagy igazságtalanság lett volna. (…) Azt hiszem, ha Oszkárt elvitték volna, ill. ha ott meghalt volna, főbelőttem volna magam, ezt csodás biztossággal éreztem és érzem.” E sorokat Bauer Hilda, Bauer Herbert (mi már Balázs Béla néven ismerjük) és Bauer Ervin (Kaffka Margit második férje) húga írta, nem sokkal Schilling Oszkárral kötött házassága után. A címzett Lukács György, a dátum 1915. február 6., s bár Bauer Hilda vetette papírra, akár legjobb barátnője, Kaffka Margit is írhatta volna. És nagyjából ez a fő témája a Napló címen egybegyűjtött három írásnak is, a háború és az otthon maradt asszonyok sorsa a vágóhídra hurcolt férjek, szerelmek nélkül. Kaffka – ellentétben sok pályatársával – az első másodperctől fogva vadul ellenezte a háborút, mentes volt bármiféle szűkagyú nacionalizmustól, a bosszúszomj meg végképp távol állt tőle. Ismét a koronatanúhoz, a Kaffkával a háború kitörésekor együtt lakott Bauer Hildától idézünk. 1955-ben elkezdett, de sokáig lappangó, és csak 1985-ben publikált memoárjaiban így jellemzi a Bauer Ervinnel a háború első napjaiban házasságot kötött nagyszerű barátnőjét: „A gyűlölt háború és Ervin volt minden gondolata. Abban az első időben még sokan voltak, akik a háborúban valami nagyot, igazságosat láttak. Milyen igaza volt Margitnak! Ő a háborút első perctől gyűlölte, szörnyűségnek, az emberiség és emberség csődjének tartotta, nem tudott belenyugodni.” Ez az alapérzület határozza meg a most egy kötetben publikált három feljegyzést, melyek mindegyike a háborúval és a benne élő emberek szenvedéseivel foglalkozik.

Valami különös fejlődést tapasztalhatunk, ha egymás után olvassuk e naplószerű jegyzeteket. Az első címe 1914. augusztus. A Szegeden, még frissen, közvetlenül az események után rögzített feljegyzések fő témája a kibontakozó szerelem, a házasságkötés előtti, megelőlegezett olasz „nászút” Bauer Ervinnel, aztán a háború híre, mely Perugiában érte őket. Tépett szöveg, szép és igaz, de olykor nem mentes attól a parttalan, kissé öntetszelgő, mélynek tűnő, de valójában inkább csak széplelkű filozofálgatástól sem, melyet Karinthy jellemezett oly gyilkos alapossággal az Így írtok ti! egyik darabjában, és amely éppen Kaffka Margit későbbi sógorát, Balázs Bélát (azaz „Darázs Bélát") istenítő Lukács György esszékötetét parodizálja. „Darázs Béla költészetének formai értékhangsúlya a misztikus élménymateria normatív pátoszával párhuzamos hangulattengelyből spiritualizálódik” – írja Lukács maszkjában Karinthy, és kis túlzással talán megkockáztatható, hogy ez a hang nem teljesen idegen Kaffka sebtében odavetett emlékezéseitől, különösen, amikor az Ervin-szerelem kibontakozását elemzi. De hát ezek a végtelenül kifinomult, modern magyar kávéházi intellektuelek – és Kaffka Margit kétségtelenül közéjük tartozott – megszokták, hogy minden élményüket magasabb szférákban is elhelyezzék, analizálják. Ebben a tekintetben nem teljesen igaztalan, noha szerfölött gonosz Szabó Dezső (egyébként Kaffka egyik régi szeretője) jellemzése: „A legalkalmatlanabb helyzetekben végtelenül csurgó filozofálgatásba kezdett, mely egy tavaszi ménlovat is eunuchhá bénított volna.”

A második szöveg abszolút alkalmi érdekű, és pontosan annyit ad, amennyit a címe ígér: Feljegyzések egy háztartási könyvben. Persze nem véletlen, hogy e két írást Kaffka nem publikálásra szánta; mindkettő csak jóval halála után jelent meg a hagyatékból.

Nagyon is kiadásra készült ellenben a Lírai jegyzetek egy évről (megjelent a Nyugatban 1915-ben), és persze a nívókülönbség szinte mellbevágó; ez a kisregény (?), esszéisztikus napló (?) alighanem Kaffka Margit egyik legnagyobb teljesítménye – makulátlan remekmű, az első világháborús magyar irodalom feddhetetlen csúcspontja. A téma megint ugyanaz, a háború és a férfiak nélkül élni kénytelen nők szenvedése, az anyai-szeretői aggódás szeretteikért, a helyzet összes méltánytalansága, pokoli kiszámíthatatlansága. A Szegedre, a katonaférjéhez utazó Kaffka Margit látomása a vonaton, a bizonyosság, hogy a kalauz megjelölte, és gondolkodás nélkül főbe lövik, amint a vonat befut az állomásra – nos, erre az eseménysorra nemcsak a név részleges azonossága miatt mondhatjuk, hogy Franz Kafka-i erejű. A háborús sokkban élő, a sok vérlázítóan ostoba szövegtől megrészegült embermassza megvetéssel és rémülettel tölti el a fiatalasszonyt: „Szegény vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és járhat vele, mint a gyerek. (…) Kultúra, humanistások, szépségek! Most lerántódott a lepel, s alatta vigyorog a vérívó, parázna állat!” És csak fokozza az írás erejét és igazát, hogy a rémálmokat egy finoman ironikus, olykor kabarészerű kettős portréval ellensúlyozza: férje tisztiszolgájának, Fekete Péternek és „hitvesének” groteszk-rusztikus házassági története frenetikus ellenpontja a pesti értelmiségi, kávéházi kifinomultságnak. A szó legjobb értelmében vett „népies” ábrázolás ez, melyhez nem Móricz egykorú paraszt- és katonanovellái, hanem egyedül csak egy ugyancsak „kávéházi író”, Szép Ernő Czüpős Kis János című világháborús arcképe mérhető.

A kötet igényes szöveggondozásban jelent meg, a nagy Kaffka Margit-szakértő, Bodnár György tartalmas, jól eligazító utószavával. A szilva-lila borító viszont kínosan hat, és aligha emeli a vásárlói kedvet.