Network (Paddy Chayefsky forgatókönyve alapján színpadra alkalmazta: Lee Hall) / Centrál Színház
2022.05.05.

A Centrál Színház nézőterére lépve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha egy tévéstúdió kulisszáival szembesülnénk. Vibráló képernyők, kamerák, a műsorvezető pultja, mögötte a szerkesztői szoba. A képernyőkön pedig különböző hírműsorok látszanak – a hetvenes évekből. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Merthogy Sidney Lumet filmje, illetve Paddy Chayefski forgatókönyve, amelynek Lee Hall által színre adaptált változatát mutatta be a Centrál Színház, a hetvenes években játszódik. Az egyik kereskedelmi csatorna műsorvezetőjét, Howard Beale-t az alacsony nézettség miatt elbocsájtják, mire bejelenti, hogy élő adásban végezni fog magával. Felszökik a nézettség, a csatorna profitéhes munkatársai pedig elérik, hogy Beale visszatérjen a műsorba, immár a társadalmat ostorozó önjelölt prófétaként, médiatörténeti szenzációt jelentve és nézettségi csúcsokat szállítva. Ám Beale idővel kontrollálhatatlanná válik, a nézettség esik, s immár az a kérdés, hogyan lehetne a „szent tehénné” vált műsorvezetőtől megszabadulni.

Noha a Network társadalomkritikáját aktuálisnak érezhetjük, maga a történet nyilvánvalóan nem adaptálható mai viszonyainkra. Hiszen a „hálózat”-ról ma már biztosan nem a televízióra asszociálunk; az internet, a közösségi média alapjaiban változtatta meg mind a hírközlés, mind a manipuláció, az agitáció, a népbutítás lehetőségeit. Ráadásul a hírműsorok nézettségéért folytatott gátlástalan verseny, amely a filmben megjelenik, ma már szintén nem könnyen képzelhető el – hiszen politikailag és gazdaságilag is független, alapvetően a piacról élő csatornák sokaságát feltételezi (ami, attól tartok, nemcsak nálunk tartozik a science fiction kategóriájába). Így semmiképpen sem tűnik rossz döntésnek az alapmű hangsúlyainak áthelyezése, amit Puskás Tamás rendezése kétféleképpen valósít meg: egyrészt a látvány, másrészt a struktúra szintjén.


László Zsolt, Alföldi Róbert

A bemutató látványvilága némiképp stilizálja a cselekményt: a bejátszások, híradó-részletek mind a hetvenes évekből valók, ám a technika fejlettebbnek látszik, a szereplők pedig mai szabású ruhákat viselnek. (Az átgondolt, stílusos díszlet és a jelmezek egyaránt Pallós Nelli munkái.) A színpadi történések jelentős részét mi is a kamerán keresztül nézhetjük: a csatorna által előállított hírműsor tartalmát hatalmas képernyőkön is nyomon követhetjük, így a színpadi és a filmes nézőpont folyamatosan reflektál egymásra. (Eleinte – amikor Beale és Schumacher kocsmai beszélgetését is a kamera szempontjából láttuk - meg is ijedtem, hogy a filmes nézőpont túlságosan dominálni fog a játékban, de a későbbiekben az intimszféra eseményeit szerencsére csak ritkán és indokolt esetben követhettük a képernyőn).


László Zsolt, Martinovics Dorina

Bár a látvány alapvetően meghatározza a játék atmoszféráját, hasonlóképpen hangsúlyos a szerkezeti változtatás is. Az alapvetően szatirikus hangvételű Lumet-film középpontjában a csatorna működése áll: az a folyamat, ahogy a nézettségért folytatott harc során a szereplők többsége túllép minden etikai normán, és a néphülyítés szinte ideává válik. Beale esete állatorvosi lóként mutatja meg a média személyiségtorzító hatását – amely mind a műsor készítőin, mind a fogyasztóin keresztül érezhető. Az adaptációnak, de legalábbis a Puskás Tamás rendezte bemutatójának azonban egyértelműen Beale a központi alakja, önjelölt prófétaként előadott szónoklatai pedig a produkció csúcspontjai. Ami elvben komoly csapdát rejt, hiszen e szónoklatok okos megfigyeléseket, mély és megfontolandó igazságokat vegyítenek közhelyes szentenciákkal, leegyszerűsítésekkel, egysíkúan láttatott társadalmi folyamatokkal, s egészében véve éppúgy manipulációk, mint azok a szokott hazugságok, amelyek más hírműsorokban rendre elhangzanak.


Cserna Antal, Fehér Tibor. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Ezt a csapdát Alföldi Róbert játékának köszönhetően sikerül kikerülni. Alföldi ugyanis precízen érzékelteti Beale fokozatos talajvesztését, önértékelési zavarainak elhatalmasodását, azt, hogy a szemfényvesztés és a nézettség bűvölete tőle sem idegen, ám eközben mégis érzékenyen és szuggesztíven emeli ki a monológokból az aktuális érvényű megfigyeléseket, áthallásokat, illetve a morális axiómákat. A monológok e kiemelt, kulcsfontosságú részei az ő előadásában szinte úgy működnek, mint a brechti songok: a figura aktuális helyzetétől függetlenül fogalmaznak meg fontos társadalmi igazságokat. Vagyis attól függetlenül érvényesek, hogy maga Beale is része annak, amit bírál. Ez utóbbi állítás igaz mindenki másra is: itt nincsenek ártatlanok, moralisták, mindenki kiveszi a részét a szemfényvesztésből. László Zsolt (Max Schumacher) markánsan ábrázolja azt a régimódi értelmiségit, aki mindig megköti a maga morális kompromisszumait azért, hogy ne kelljen a komfortzónájából kimozdulnia. A sors iróniája, hogy ezért a súlyosabb árat magánéletében fizeti meg, amikor összejön az új idők tudatosan amorális szülöttjével, Dianával, akit Martinovics Dorina nem aljas karrieristának mutat, hanem megszállott munkaalkoholistának, aki még szex közben is csak a mutatókról képes beszélni, s akiről tényleg hihető, hogy nem vár mást az élettől, mint magas ratinget és share-t. Vele szemben Fehér Tibor nem is enyhén elrajzolt Hackettje csak hatalomban, pozícióban, pénzben gondolkodik, morális megfontolásokat hírből sem ismerve. Hogy ők ennyire sikeresek lehetnek, annak környezetük is az oka: Papp János (Rudy) és Cserna Antal (Chaney) pontos képet fest a mindig kivárásra játszó, az erősebb pártjára álló vezetőkről. 

A végiggondolt, látványos és szakmailag színvonalas előadás egy ponton mégis megbicsaklik kissé: az alapmű szatirikusan leegyszerűsített világképéből fakadóan sematikus és naiv kapitalizmus-kritikáját nem sikerül zárójelbe tenni. Különösen abban a jelenetben nyilvánvaló ez, amelyben a csatorna vezetőit is irányító, megfellebbezhetetlen döntéseket hozó Arthur Jensen megjelenik. Bár a jelenet meglehetősen elrajzolt - Bodrogi Gyulát csak bejátszáson láthatjuk, monológja kicsit egy gengszterfilm paródiára hajaz -, nem kell fanatikus szélsőjobbosnak lenni ahhoz, hogy alakjában a titokzatos háttérhatalom klasszikus képviselőjét ismerhessük fel (konkrétabb beazonosítási javaslatok megfogalmazásától most inkább eltekintenék). Ráadásul a játék vége felé a ritmus is bizonytalanná válik, túl gyorsan peregnek le fontos események, és a végső fordulat sincs igazán előkészítve. Az utolsó jelenet azonban ismét hatásos: egy frappáns játékötlet (amelyet nem spoilerezek el) nemcsak igazi meglepetést hoz, de ennek köszönhetően Beale-lel együtt immáron kívülről nézhetünk rá a történésekre, s vonhatjuk le az ironikusan megfogalmazott tanulságot. A rendszer - amelynek ha tetszik, ha nem, magunk is részei vagyunk, csak ideig-óráig tűri el azt, aki/ami meghaladja a biztos üzemeltetéshez kötődő érdekeket, sémákat – ha már nem tudja használni, könyörtelenül elpusztítja. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.