A Radnóti Színház több halasztás után, végül májusban mutatta be Szophoklész Antigonéját Porogi Dorka rendezésében. A kérdés csak az, hogy mit kezd ma egy kortárs színház az antik tragédiával. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A Centrál Színház nézőterére lépve tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha egy tévéstúdió kulisszáival szembesülnénk. Vibráló képernyők, kamerák, a műsorvezető pultja, mögötte a szerkesztői szoba. A képernyőkön pedig különböző hírműsorok látszanak – a hetvenes évekből. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Személyiségdaráló médiavilág belülről, vadkapitalizmus és vérfürdő. Mindez egy előadásban, Hajdu Szabolcs és a Radnóti színészeinek megkapó együttműködésében, igazi viselkedésfókuszú színházi nyelven. FRITZ GERGELY KRITIKÁJA.
Szuper ez az előadás – gondoltam az első felvonás végén, és visszaültem a másodikra. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
A Tízparancsolat a maga erkölcsi imperatívuszával szilárd alapja lehetne egy legeslegjobb világnak – de könnyen lehet, hogy nem határtalan boldogság, hanem halálos unalom szakadna ránk. Székely Csaba minden esetre a pompás dramaturgiai sorvezetőt vette észre benne. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Felkavaró Závada Pál regénye, s felzaklató a Mohácsi testvérek ebből készített, szigorúan komponált, zeneileg strukturált, a Radnóti Színház csaknem teljes társulatát mozgósító előadása. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Kétarcú Euripidész tragédiája, s kétarcú Horváth Csaba előadása is, csak éppen másként. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Úgy tűnik, beérett az, amire különben lehetett számítani, de azt gondoltam, hogy a helyzet talán mégsem ennyire súlyos. Templom lett a Nemzetiből. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Vörös, barna, fekete függönyök ereszkednek, emelkednek, nyílnak, zárulnak. A fent, lent, előtér, színpadmély: a lejtmenetbe kapcsolt történelmi valóság színjátékként fordul mind a négy égtáj irányába. Színjáték két részben. Mégis szünet nélkül. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Saját vállalásának terhét derekasan viselő, lelkiismeret-ébresztő nagyszabású előadást lát a közönség. A gyűlöletbeszéd, indulatpolitika, ténytorzítás anatómiáját. De látja azt is, hogy az előadás nincs teljesen felkészülve önmagára. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Erős, tempós beszéddel igyekszik tolmácsolni a szünet nélkül adott, alaposan megrövidített drámai költemény verssorait a Nemzeti Színház előadása. Önmaga ellen teszi, mivel lényege nem a szóban, hanem a bábos-bábus darabközelítés figurakettőző szimbolikájában lenne. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.