Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba: Hamlear / Gyulai Várszínház–Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros
2021.07.20.

Néha az volt az érzésem, hogy a Hamlet és a Lear király vadul kifordított és eltorzított párhuzamaiból, valamint a Bánk bán kontraszthatásából fakadó helyzetkomikumok és szóviccek viszik csupán előre az eseményeket. Ami természetesen nem baj. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Míg Bereményi Géza és Cseh Tamás dala tizenkét sorba tömöríti Shakespeare leghíresebb művének cselekményét, addig Karinthy Frigyes Hamlet a mellényzsebben című írásának dramaturggá előlépő színházigazgatója úgy egyszerűsíti a dán királyfi tragédiáját, hogy fokozatosan kivonja belőle a címszereplő szövegét és alakját – a rendező egyre erőtlenebb tiltakozása ellenére: „Ugyan, ne beszéljen! Ez a Hamlet egy lehetetlen szerep! Végre jön valami rendes, a kisasszony [tudniillik Ofélia] énekel – erre ez megint elkezdi a hosszút. Kérem, az egész szerepet kihagyjuk... Értette?... Hamlet szerepe ki van hagyva!”

Vasvári Csaba
Vasvári Csaba
A Gyulai Várszínház idei Shakespeare Fesztiválját lezáró előadás rendezője, Őze Áron viszont alázatosan együttműködött Győrei Zsolttal és Schlachtovszky Csabával, akik nem kivonták a Hamlet központi alakját, hanem összevonták a Lear király címszereplőjével, továbbá hozzáadták a Bánk bán haza- és szerelemféltő nagyúrját, akit viszont itt és most nem izgat sem a haza, sem a szerelem, hiszen teljességgel elfoglalja őt egyfelől kóros tisztálkodási szenvedélye, másfelől tartós furcsálkodása a dán és a brit udvar idegenségein. Épp mintha az ifjú Hamlet vagy az öreg Lear tévedt volna időben és térben távoli jenkiként Endre király udvarába. Vagyis ezen az estén, továbbírva a darab teljes címalakzatát, Hamlear, a dán királyfiból lett brit király találkozott a mi klasszikus nemzeti drámánk teherbíró hősével – mégpedig egy olyan dramaturgiai-akcionista boncasztalon, amelynek sikamlós felszínén gátlástalan humor elegyedik intellektuális játékossággal, hol maradéktalanul, hol kevésbé meggyőzően. Nekem például többször kevésbé, mint fordítva. De hát, értesülhetünk az öreg Hamlear magyarázatából, amellyel az erőszakos apa megvilágítja a szeretet szűkszavúan temperált megfogalmazását az undor kacifántos kifejezésébe átfordító Cordelia szavait: „De gustibus non est disputandum.”

Nagy Ervin
Nagy Ervin
Merthogy én július 4-ének csillagfényes estéjén azon nézői kisebbségbe tartoztam, akik számára a két Shakespeare-darab összevonásából fakadó intellektuális öröm hőfokát olykor jelentősen mérsékelte a Monty Python és a Szeszélyes évszakok műfaji szélsőségeivel érintkező előadás kényszeres humora. Néha az volt az érzésem, hogy a Hamlet és a Lear király vadul kifordított és eltorzított párhuzamaiból, valamint a Bánk bán kontraszthatásából fakadó helyzetkomikumok és szóviccek viszik csupán előre az eseményeket. Ami természetesen nem baj. Vannak olyan művek, amelyekben nemcsak hogy a dikció lendíti tovább (lásd a Caligula helytartóját Székely Jánostól) vagy üti agyon az akciót (lásd Németh László történelmi drámáit), de egyenesen a dikció válik akcióvá (mint Márton László történelmi szomorújáték-trilógiájában, A nagyratörőben).

A színházi hibridtermék két dramaturgiai közös nevezője: a Shakespeare-univerzumon belülről az összegyúrt Hamlear, kívülről pedig a fajtiszta Bánk bán. De idesorolhatjuk még az idősebb Hamlear árnyát is, a színpadon ki-bekódorgó, mindeközben a Hamletből a Lear királyba átcsoszogó Koltai Róbert jóvoltából. És hát az első felvonásbeli dán Laertes is felbukkan újra a brit királyi udvarban, hála Jegercsik Csaba megbízható médiumának. Viszont a vaskos rezonőrként kihangosított magyar nagyurat alakító Sipos Imre mintha erősebben lett volna jelen a gyulai vár belső udvarának szellemesen bejátszott és mértékkel berendezett terében (díszlet- és jelmeztervező: Matyi Ágota), mint a kettős címszerep parodisztikus gumikalodájában szenvedéllyel szenvelgő (parancsolgató, tépelődő, verselgető…) Nagy Ervin. A nézők ezúttal nem szembesülhettek semmiféle változástörténettel: ebben a műben az ifjú Hamlet nem alakul át öreg Learré (azután meg a bolond apa bölcs vénné), lévén mindvégig lényegében ugyanaz a Hamlear van a színen – még akkor is, ha az alkotók az első felvonásban kizárólag a Hamletet, a másodikban pedig csakis a Lear királyt karnevalizálták. A jóval érdekesebbnek bizonyuló második rész legemlékezetesebb alakjává ármánykodta magát a címszereplő hibridlényhez fogható, egyetlen testbe zárt Edgar-Edmund (III. Richárd púpjával tetézve), akinek tudathasadását remekül vitte vásárra Ágoston Péter – beemelve a démonit a már-már émelygésig szórakoztató ötletkavalkádba.

Fotók: Gyulai Várszínház
Fotók: Gyulai Várszínház
A párszerepeket alakító színészek közül Kovács Vandát a hőbörgő bán Gertrudisnak szólítva szúrja le, ámde azért mégiscsak mint Gertrúd hal meg, csak azért, hogy azután az apját – kishúgával, az Alberti Zsófi által megformált Cordéliával ellentétben – rajongásig szerető Gonerilként támadjon fel a második felvonás legelején, és hogy végül újra elveszítse életét testvérével, Regannal együtt, akit a böszme Ophéliaként egyszer már tőlünk elbúcsúzó Marjai Virág alakít. Kettejük ironikusan negédes szeretetdala a családon belüli erőszak megtestesítőjéről, az apáról, az előadás egyik kimagasló pillanata. Vasvári Csaba számára – a három G-betűs asszony személyre szabott végzeteit egyesítő Kovács Vandával szemben – még csak a szereplők neveinek kezdőbetűje sem marad: Claudiusból változik át Kenetlenné (vagyis magába emészti még Kent gróf szerepét is). És remek választás volt Papp János is a botor Poloniusból és Glosterből faragott Cationtugud egymással Shakespeare-rokonsági viszonyban álló szerepeire…

Végezetül a második felvonás nyitányát emelném ki lelkesen, amikor is a lányait az apjuk iránti szeretetről faggató Hamlear és sanda alattvalói környezete változatosan bebarangolják a királyi többes grammatikai és szemantikai zegzugait: itt a nyelvhasználat egyszerre humoros és filozofikus, vagyis a humor filozofikus töltettel, a filozófia humoros lendülettel működik, mi több zakatol hosszú perceken át – bármiféle motorikus vagy erőltetett nyelvi-dramaturgiai üresjárat nélkül. Itt még kapaszkodnom sem kellett műértelmezői segédmagyarázatokba ahhoz, hogy ne vessen le magáról a szerzőpáros és a társulat zabolátlanul száguldó hibridjárata, a Hamleargép.