Komolyan röhejes vagyok / Proton Színház, Trafó
2021.07.12.

Van közérzet, van hangulat, van város, pontosabban a hetedik kerület – Reisz Gábor nem ment messzire a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjétől. De azért elment – a filmből a színházba. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Ülünk egy kocsmában – mondjuk kávézónak – a Dob utcában. Szép nagy ablakai vannak, jól látszik az utca, ahol a lassan araszoló forgalomban egy kis piros autó próbál parkolni. Amikor végre sikerül, kiszáll a sofőr, és lassan elindul a kávézó felé. Meglát egy leláncolt biciklit. És ettől soha nem ér oda a feleségével megbeszélt randira. Színházba mentek volna. Vagy moziba.
 
Kocsis Gergely - a háttérben Friedenthal Zoltán.
Kocsis Gergely - a háttérben Friedenthal Zoltán.  
Persze, nem a Dob utcában ülünk, hanem a Trafó szép új, Trafik névre hallgató kávézójában, és a kis piros autót is csak a kivetítőn látjuk. De a leláncolt bicikli az igazi, ott van az utcán, az ablakon túl. És a sofőr, Horváth úr is igazi – Friedenthal Zoltán maga.
 
Reisz Gábor novelláiból Reisz Gábor rendezte a Komolyan röhejes vagyok című előadást, melynek a zenéjét is ő szerezte, és részben játssza is. A Proton Színház és a Trafó produkciója részben hasonlít Reisz filmjeire, részben nem. Akik remekműnek és/vagy kultfilmnek tartották a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant és/vagy a Rossz verseket, azok talán csalódni fognak; én viszont, mivel túlságosan magánügyinek, köldöknézőnek és túlbeszéltnek gondoltam nagyjából mindkettőt (a generációssal önmagában semmi bajom nem volt), örültem, hogy a Komolyan röhejes vagyok hozzám is beszél.
 
Például azért, mert van egy viszonylag későn, de annál határozottabban felbukkanó súlypont; mégpedig az a rögzített idő, amikor ez a látszólag epizodikus, megannyi kacskaringóval tűzdelt történet játszódik. Amikor ezek az itt-ott, közöttünk kóborló figurák – akik annyira ismerősek, hogy a tágabb baráti körünkből biztos ki tudnánk állítani az egész stábot – pillanatokra összeakadnak, mintegy egymásba botlanak, és miközben nem nagyon történik semmi, mégis összehoznak egy elég koherens tablót és sztorit.
 
Király Dániel és Sodró Eliza.
Király Dániel és Sodró Eliza.    
Ez a rögzített időpont pedig 2015. november 13-a. Az az éjszaka, amikor Párizsban egy terrortámadás során százhúsz embert öltek meg a Bataclan színházban, ahol épp koncertet tartottak.
 
Ezt onnan tudjuk meg, hogy Bence – aki Jéger Zsombor finom alakításában szinte egyfolytában amolyan megtartott részeg állapotban van – különféle régi nők hajkurászása közben a telefonját nyomkodva próbál információhoz jutni; nem mintha aggódna vagy megrendülne, dehogy. Hanem: csak úgy. Mint ahogy sok minden „csak úgy” történik ebben a darabban; mintegy jobb híján, véletlenszerűen.
 
Reisz Gábor novelláiból laza szerkesztéssel nem is annyira egy színdarab, mint inkább egy „freewheeling” (szabad gördülésű) színpadi szöveg állt össze, amelyet a profi színészcsapat lazán és magabiztosan elénk tálal. Kocsis Gergely a mi idegenvezetőnk, aki olykor ki-beruccan más szerepbe is, akárcsak Sodró Eliza, aki hol csapos, hol a „kispirosautó” felesége, hol csak egy nő a múltból vagy az utcáról; hangszín, tartás, mimika – és már meg is van a másik figura...
 
Friedenthal Zoltán.
Friedenthal Zoltán. Forrás: trafo.hu. Fotó: Becsey Kristóf
Közérzetről szól ez az előadás, mégpedig elég rossz közérzetről; hétköznapi csapások, párkapcsolati hullámvölgyek – értsd: kéne egy csaj, egy pasi, valaki, addig is néhány vodka, mert ki az a hülye, aki ilyenkor nekiáll koktélt csinálni... Folyna szét – vagy: tartana össze, mint Reisz filmjei sokak szerint –, csakhogy van itt ez a bicikli-történet, ami mégiscsak egy fősodor-féleség. Mindenesetre összerántja a mozaikot, ráadásul egyszerre abszurd, groteszk és melankolikus, vagyis meglehetősen széles befogadói érzelmi tartományt kínál. Egy bicikli a járdán egy oszlophoz lakatolva, ami felismerések, rádöbbenések, akarások és ad hoc cselekvések egész sorát indítják el Horváth úrban – és nem spoilerezés, hanem logikus következmény, hogy semmi nem vezet sehová. Annyi bagatell hétköznapiság sorjázik egymás után, hogy a mennyiség bizony átcsap minőségbe, és erős kontrasztot képez azzal a bizonyos rögzített időponttal. Míg itt ez megy, ugye, a világ egy másik pontján meg amaz...
 
Az asztalaink között jönnek-mennek a színészek, jól esik néha egy pillanatra belekapaszkodni Király Dániel tekintetébe, aki a nem nagyon kontúros szerepből mégiscsak markáns figurát csinál, vagy arrébb húzni a széket, hogy ne legyünk Friedenthal Zoltán vagyis Horváth úr útjában, amikor a sokadik vodkáért, vagy inkább a flegma és rejtélyes pultoslányért igyekszik a pulthoz.
 
Gyanúm szerint nem annyira az erőskezű rendezés, mint inkább a csapatmunka, az örömjáték ígérete, a pandémia utáni megkönnyebbülés hozta össze ezt a produkciót, keverte ki ezt a diffúz, és mégis homogén érzéshalmazt, ami egyszerre kicsit szomorú, kicsit nevetséges, kicsit reménytelen, ám mert a miénk, mégis szerethető, akárcsak a videóval, zenével feldúsított előadás.
 
Szerző: Csáki Judit