Ígérem, hogy visszatérek
2020.09.23.

Összeegyeztethető az anyaság a karrierrel? Sokat tárgyalt téma, amelyre ritkán látott válaszokat adhat, ha űrhajós az ember lánya. Az Ígérem, hogy visszatérek szép film az anyák szeparációs szorongásáról. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Amikor Brad Bird, háromgyerekes apuka és Pixar-rendező szuperhősként képzelte el az anyákat, Nyúlánykával állt elő, akinek keze, lába, mindene addig ér, ameddig kell, mert a jó anya mindenhol ott van, ahol szükség van rá. Amikor Alice Winocour, egygyermekes anya és francia rendező szuperhősnek képzelte el az anyákat, Eva Greennel állt elő, akinek asztronautaként a keze, lába, mindene több centit nő az űrben, mégis félő, hogy szétszakad, mert pont ott nem tud lenni, ahol igazán szeretne: a kislánya mellett.
 
Birdé a meseszerűen tetszetős, Wincouré a szívszaggatóan realisztikus olvasat. Hiszen anyaságot a karrierrel összeegyeztetni akkor sem egyszerű, ha hétköznapi munkája van az embernek, de ha űrutazásra készül, akkor a nehézségek is megsokasodnak. A kortárs sci-fi különösen sokat tud a szeparációs szorongásról és a magányos szülő kálváriájáról, aki fényéveken és csillagközi távokon át küzdi vissza magát a gyerekéhez. 
 
Az első ember, az Ad Astra, a Csillagok között és a Lucy az égben mellett elég a Gravitációra gondolni, amely a szíve mélyén mégiscsak egy újjászületés-film a magzatpózban lebegő és anyaméh-űrkabinban utazó Sandra Bullockkal, akinek nemcsak az űr kietlenségét, de a lánya elvesztését is túl kell élnie. Lenyűgözni Emmanuel Lubezki kacskaringós kameramozgásai nyűgözték le az embert, amelytől úgy éreztük, mi is ott lebegünk az űr végtelenjében, de az érzelmi töltetet a gyászoló anya küzdelme szolgáltatta, aki mindenáron vissza akart jutni a Földre.
 
Az Ígérem, hogy visszatérek mintha a Gravitáció előzményfilmje lenne, amelyben az asztronauta mama felkészül az első, egyéves űrutazására – az utolsó küldetésre a Marsra szállás előtt. Alice Winocour, akit a többség az Oscar-jelölt Mustang társírójaként ismerhet, olyan űrfilmet rendezett, amely végig a Földön játszódik, és az elszakadásról szól. Az ember elszakadásáról a Földtől, egy anya elszakadásáról a lányától, és egy nő elszakadásáról a félelmeitől, hogy ő, pláne anyaként, nem tud olyan jó munkát végezni, mint a férfiak.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A filmnek van egy didaktikus szekciója is, amikor a küldetésre pótemberként bekerülő Sarah-t a férfiak lekezelik pusztán azért, mert nő. Matt Dillonnak jut a kedvesen soviniszta űrhajós sablonszerepe, akinek elsőre az ugrik be Sarah-ról, hogy milyen jó lesz vele űrutazni, mert a francia nők jól tudnak főzni. Hiába injekcióz némi bizonytalanságot Matt Dillon a figurájába, miszerint valójában az a problémája, hogy nem tudja, hogyan közelítsen a nő felé, szexuálisan vagy profiként, nyílt szexizmusa mégis környezetidegennek hat az űrhajós-kiképzés véghajrájában, ahová már senki se jut el érdemtelenül.
 
Azért sincs szükség a direkt kiszólásokra, mert egyébként Alice Winocour a kiképzés fizikai megpróbáltatásaiban tökéletesen tudja érzékeltetni, hogy Sarah-nak egy férfiakra szabott szakmában kell helytállnia, ahol felajánlják neki, hogy levágják a haját, vagy pár hónapra felfüggesztik a menstruációját, mert az csak problémát fog okozni az űrben. 
 
Winocour abban is profi, hogy az űrközpontok futurisztikus belsőit a magány hideg tereivé fotózza, és így az elválás súlya alatt egyre jobban megroppanó anya pszichológiai állapotát fesse a kékesfehér falakra, de újat nyújtani igazán abban tud, hogy a lehető legrealisztikusabban mutatja be az űrutazásra való felkészülés hónapjait. Ennek megfelelően valós felszereléssel és valós helyszíneken, a kölni Európai Asztronauta Központban, a moszkvai Csillagvárosban, a kazahsztáni Bajkonurban forgatták a filmet, amelynek történetét Winocour asztronautanőkkel való beszélgetésekre alapozta, akik közül olyan is akadt, aki a kiképzés alatt egyszer sem hozta szóba a gyermekét, mert nem akarta, hogy anyaként, ne pedig űrhajósként tekintsenek rá a társai.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Winocour szolid mítoszkorrekciót hajt végre, amikor a populáris kultúrát egyeduralma alá vonó NASA helyett az ESA-t, az Európai Űrügynökséget tolja előtérbe, és a Nemzetközi Űrközpontra való kilövés valódi stációit járja végig, ahová az amerikaiak sem Houstonból, hanem a moszkvai Csillagvárosból szoktak felrepülni. És mítoszkorrekció az is, hogy a mindenható szuperhősként kezelt asztronautákra nehezedő fizikai nyomást annak minden nehézségével együtt érzékelteti, és mivel nőt választ főhősének, az érzelmi nyomásról sem feledkezik meg. Míg a férfi űrhajósok sokkal lazábban kezelik az egyéves utazást és a gyerekektől való elszakadást, addig Sarah úgy érzi, elvált anyaként neki jóval nagyobb a felelőssége a gyereknevelésben, és az anyák kínzó bűntudatának mind az ötven árnyalatát megjeleníti vívódásában.
 
Winocour legnagyobb erénye a science fiction realizmus mellett kétségkívül a szereposztás. Eva Green végre újra tehetségéhez mérhető szerepet kapott, hiszen a film érzelmi űrutazása szinte teljes egészében az ő – hihetetlenül szikár és mégis törékeny – arcán játszódik le. Finom, apró gesztusokban érvényesülő színészetet látunk tőle, amelynek méltó párja a film felfedezettjéé, a nyolcéves Zélie Boulanté
 
Egyetlen hollywoodias húzást leszámítva, amely óriási, tátongó lyukat üt a realizmus falában, érzékeny, megható és okos munka Winocouré, amelynek hatását a járvány csak még tovább fokozza. Bár a koronavírus óta hajlamosak vagyunk minden második filmbe belelátni a járványhelyzetet, az Ígérem, hogy visszatérek nem metaforikusan, hanem nagyon is konkrétan szól a családtagokat egymástól elválasztó üvegfalakról, a kényszerű szeparációról, és arról a szomorúságról, amit a család életéből kimaradó rokon érez.
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2020