Természetesen nem sci-fi az a műalkotás, ami miatt Alfonso Cuarón nevére – hiába Harry Potter-epizód, meg Az ember gyermeke, meg az egykor még Mexikóban forgatott kamasz-melodrámák – emlékezni fogunk. A sci-fi lényegi ismérve, hogy legyen benne olyan esemény, gép, bármi, amely a film alkotásának idején technológiailag nem megvalósítható. És az, amit ebben a filmben látunk, a legkevésbé sem a képzelet szülötte csupán.
Az űrbéli misszió számából ugyan arra lehet következtetni – már rögtön a bevezetőben – hogy a nem túl távoli jövőben járunk, már összerakták a kínaiak is a saját űrállomásukat (ISS, vagyis International Space Station), de ez mit se számít: ez nem sci-fi. Cuarón a szkafanderek feliratait, látványelemeit (zászlók, névkártyák) is úgy válogatta meg, hogy az alapján a mai néző azonosítani tudja az űrhajósokat, azok nemzetiségét: elkészült ugyanis már a legújabb amerikai űrruha, és az már nem ahhoz hasonló, amit George Clooney és Sandra Bullock visel. Ez a fehér ruházat a Columbiásoké, ilyet viseltek, akik a Discoveryben léptek ki a Föld légköréből. És Ryan (Bullock) a Szojuzon a szovjet (orosz űrhajósok) öltözetében ül be a világ legmagányosabb fülkéjébe, a Föld körül keringő kis kabinba.
A film látványvilágával egyrészt az űrállomásokon jelentős időt eltöltő asztronautáknak a Földről, a folyókról, a városi fényekről, a világűrben eltelő időről, a napfelkeltéről már-már vallásos áhítat tárgyává tett képeit fogalmazták át Cuarónék (nem is elsősorban az operatőrt, Emmanuel Lubezkit illeti dicséret, hanem a majdnem hetven /!/ fős speciális effekt stábot). Másrészt az éppen az ilyes montázsokkal – valamint David Bowie híres űrszámának bolygóközi előadásával – elhíresült egyik űrutazó Chris Hadfield közreműködésével, szakértésével készült 2002-es Space Station 3D című dokus munka nyomait is felismerhetik azon kevesek, akik ezt az űr-mágiát látták.
Jelenetek a filmből |
Ez a 3D-s doku-opusz nem (elsősorban) a mozikban landolt, hanem olyan halványuló fényű varázs-intézményekben, mint amilyen az éppen a napokban bezárt Vidámparkban is volt egykor. A korai 3D-s cirkuszokban, gömbépítményekben kétféle film futott: vagy a természet varázslatosságával próbálták elbűvölni a nézőt, vagy úti élményekkel gazdagították. A trükkök, a 3D, akkor jöttek ki igazán, ha a zsiráf közel hajolt hozzánk, ha elzúgott a fülünk mellett egy bogár, ha valami lecsöppent, majdnem a szembe fröccsent, majdnem ránk esett. Illetve, amikor a helikopter a kanyonban megingott, éles kanyart vett, megdőlt, vagy kiszállt a szurdokból. A korai 3D-s attrakciók (tekintsünk most el Warhol zseniális kísérleteitől) azzal érték el a kellő hatást, hogy megmutatták, milyen, ha csak véletlenül kerüljük el a legnagyobb bajokat, milyen egy veszélyes állat testközelben, milyenek azok a helyek, ahova nem vagyunk elég bátrak eljutni, ahova nincs pénzünk elzarándokolni. A Gravitáció ezekből a korai 3D-s munkákból is táplálkozik. Ezekre egyértelműen tudatosan – ugyanakkor azt is felmutatva, mennyire végesek a 3D trükkök határai – utal.
Mint az a rendező nyilatkozataiból is kihámozható, ez egy Discovery műsor, a Földről az űrhajósok szemszögéből, nem szkafanderbe, hanem one man (pontosabban itt: woman) in action műfajba öltöztetve.
Minden ilyen film – one woman in action – tétje az, hogy a hétköznapi hős vajon bírja-e addig, mint egy valódi akcióhős. Itt a valódi akcióhős a Toy Story Buzz nevű figuráját idéző Matt (George Clooney) – még rakéták is vannak a hátán -, míg a hétköznapi hős, korunk hőse (aki erősebb, mint gondolnánk) a tudósasszony. Nem nagyon hiszem el Sandra Bullockról – aki mostanában szívesen választ alkatának nem éppen megfelelően drámákat -, hogy egyetemi tanár, kutató biológus, de azt viszont igen, hogy meg tud küzdeni a rá (és ránk) zúduló elemekkel.
Amely elemek többsége egy véletlenül kilőtt orosz műholdról hasadt le. Ez az elszabadult űrszemét az oka az egész katasztrófának: emiatt szakadnak le hőseink az anyaűrhajóról, ami aztán tropára megy, emiatt marad le majdnem a kínai gépről Ryan. A műfaj egyik főszabálya az, hogy a hétköznapi hősnek talpon kell maradnia, a legnagyobb, legveszélyesebb kihívásoknak is meg kell felelnie, elhitetvén a nézővel azt, hogy ő is képes lenne hasonló helyzetben (ugye ki ne szakadt volna le már egy űrbázisról – ha máskor nem, hát hat évesen) helyt állni. Ő is bátorságot és erőt tudna meríteni családtagjaira gondolva. Vagyis: talpra tudna állni.
A képek forrása: PORT.hu |
A Gravitáció a talpra állásból természetesen metaforát kreál, és mi másnak is lehetne, egy tulajdonképpen ízig-vérig hollywoodi műben, a metaforája a Talpra Állás, mint az evolúcióé. Nem tévedés, a Gravitációnak lehetséges olvasata, hogy ez a dráma tulajdonképpen már nem csak az ember, hanem a nagybetűs Ember drámája. Ahogy némely a beállításban megidézett 2001: Űrodüsszeia, így ez a film is, a személyes drámát, az egy ember drámáját emeli általánosabb szintre. Emeli világ-drámává, az élet – a struggle for life – drámájává.
De ez a felsőbb szintekre emelés akkor hozna létre maradandó értéket, ha nem társulna árulkodó pátosszal. Amennyiben itt (és ez persze nem csak erre a filmre igaz) a hitelesség hézagait tölti ki. Az életéért egyedül küzdő nő hatásos – és a 3D miatt egyszerre ijesztő, meredeken ívelő és lenyűgöző – drámája, ily módon a végén, a visszatérő-kabinnal együtt szédül le az átlag-Hollywood színvonalára. Holott az első tíz perc alapján nyugodtan mondhatjuk: ennél magasabbról az utóbbi években Hollywoodban kevesebb film indult.