Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BOLYGÓKÖZI VÁLASZOK

Ad Astra – Út a csillagokba
2019. szept. 12.
Az Ad Astra – Út a csillagokba filozofikus hangvételű sci-fi, amelynek a középpontjában egy űrutazás áll, avagy ilyen az, amikor a 2001: Űrodüsszeia találkozik az Apokalipszis mosttal. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

James Gray rendezőt sokáig úgy könyvelték el, mint akiben tulajdonképpen megvan a lehetőség, csak valahogy sosem tudja azt művészi értelemben igazán megragadni. Pályafutása során készített jobb és gyengébb gengszterfilmeket, melodrámát, valamint szerelmes kamaradarabot – utoljára pedig egy Amazóniába tett utazás történetét dolgozta fel Z, az elveszett város (2016) címmel. 

Az Ad Astra – Út a csillagokba főszereplője, Brad Pitt ekkor került képbe – a színész produkciós cége, a Plan B találta a mozihoz az alapanyagot, David Grann nonfiction könyvét az angol felfedezőről, Percy Fawcettről, aki megszállottan kereste az 1920-as években Eldorádót Amazónia esőerdőiben. Pitt alakította volna az egykori katonát, akinek mániájává és életcéljává vált Eldorádó, és ebben a szenvedélyében felnőttkorában a fia is osztozott. A szerep végül Charlie Hunnamé lett, Pitt pedig producerként vett részt a produkcióban, de úgy fest, a film fő motívumai sem a rendezőt, sem a színészt nem hagyták nyugodni – az Ad Astra – az út a csillagokba akár a Z, az elveszett város továbbgondolt változatának is tekinthető. 

És nyilvánvalóbban ott munkál a mélyén az Apokalipszis most (1979) is, amely Joseph Conrad regényének (A sötétség mélyén) parafrázisa, de még Stanley Kubrick 1968-as klasszikusa, a 2001: Űrodüsszeia is. 

Az Ad Astra – Út a csillagokba főszereplője egy szuperasztronauta, Roy McBride (Brad Pitt). Roy a mozi narrátora, egyben Willardja (hogy maradjunk az Apokalipszis most-párhuzamnál), aki vietnámi katona elődjéhez hasonlóan azt a feladatot kapja, hogy hatoljon a sötétség mélyére, vagyis a mélyűrbe, és keresse meg a Neptunusz környékén az apját, Clifford McBride-ot (Tommy Lee Jones), aki hasonlóan Francis Ford Coppola mozijának Kurtz ezredeséhez (Marlon Brando) nagy valószínűséggel megháborodott a missziója során. Az apa igazi legenda, az amerikai űrkutatás úttörője, aki, akár Percy Fewcett, több időt töltött a családjától távol, mint vele, és azzal, hogy megteremtette őt, mintegy ki is szállt azonnal a fia életéből. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Illetve mégsem. Royra komoly súllyal nehezedik az apja hiánya és hírneve. Amikor felkérik a misszióra, nemcsak arra kap lehetőséget, hogy kiderítse, mi történt Clifforddal – miért nem tudtak róla semmit hosszú éveken át, és most miért végez a Föld létét veszélyeztető kísérleteket –, de arra is, hogy rendezzék végre közös dolgaikat. 

Gray mozija egyszerre egy személy útja és az emberiség utazásának története a vágyott célállomás felé, amit most épp nem Eldorádónak, hanem Neptunusznak hívnak. A célállomás persze mindenki esetében mást és mást szimbolizál: Clifford McBride az intelligens földönkívüli életet akarta megtalálni, Roy „csupán” az apját keresi, hozzá akar kapcsolódni a magányát enyhítendő, de tulajdonképpen áttételesen mindketten az életük értelmét kutatják. Ahogy a film az intergalaktikus utazással az emberiség motivációira is rákérdez: ha a Holdon ugyanúgy találunk már Starbucksot, mint a Földön, és az egyes országok harcban állnak egymással a Mars gyarmataiért, akkor annyi volna csupán a létezésünk célja, hogy egyre csak terjeszkedjünk, leigázzuk a természetet, hogy mindenhol ugyanolyan életfeltételeket teremtsünk, mint a Földön? 

Hoyte Van Hoytema operatőr csodás, látványos, bensőséges bolygóközi űrutazással ajándékozza meg a nézőt, miközben árad a képeiből a kozmikus magány, az elveszettség érzése, amit Brad Pitt visszafogott színészi játéka csak még inkább kiemel. Pitt szinte csak a szemével játszik: mint a befagyott tó, olyan nyugodt az arca szinte az egész filmidő alatt. Ám az a hihetetlen fegyelmezettség, érzelmi megközelíthetetlenség, ami árad belőle, épp azt jelzi, hogy legbelül valami nagyon nincsen rendjén, és a profizmusába kell kapaszkodnia, hogy valahogy megtalálja és pozícionálja magát az életben. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film egyes jelenetei, ritmusa és tematikája az emberiség evolúciójáról, az űrbalett képek, a dokkolások vagy épp a Hold mint első állomás – mindezek egyértelmű főhajtások a 2001: Űrodüsszeia előtt. Állomásról állomásra haladunk, egyre beljebb hatolva a mélyűrbe, egyre távolodunk a Földtől és az emberektől, de csak azért, hogy végül ráébredjünk, egyedül vagyunk az univerzumban, nincs máshol otthon és nincs máshoz kapcsolódni.  

Az Ad Astra – Út a csillagokba nem tökéletes film, és egy-két akciójelenet majdhogynem leválik róla (szinte biztosra veszem, hogy ezeket a stúdió erőltette, megriadva a mozi melankolikus eseménytelenségétől és filozofálgatásaitól); az ipari balesetek azonban kifejezetten passzolnak a történet szellemiségéhez. 

Nem mondom, hogy ne akadna Roy McBride saját és az emberiség létére vonatkozó következtetései és kijelentései között egy-két valóban banális mondat. Ugyanakkor azt bátran állítom, hogy Brad Pitt, James Gray, az operatőr, Van Hoytema és a zeneszerző, Max Richter olyan intim, szuggesztív, torokszorító és végül szívmelengető hangulatot teremtenek közösen, amely miatt kifejezetten megéri túllendülni ezeken az esetlenségeken. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek