THEALTER 30, 7-9. nap
2020.08.31.

A 30. THEALTER is majdnem elmaradt a világjárvány miatt, s hogy mégis sikerült megrendezni, azzal a csapat igen jókor jött gesztust tett a színháziak és közönség felé is. Még az utolsó három napon is meghatott, hogy a törzsközönség rendületlenül viselte a maszkot a zárt terekben: le sem tagadhatnák a színházhoz való makacs ragaszkodásukat. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Az utolsó három nap programjából négy bátran útkereső előadást emelek ki, mert a fesztivál mindig attól volt fontos, hogy a járt utat elhagyó munkákra mutatott rá.
 
Tantermi előadás Fodor Orsolya és csapatának vállalása: egy olyan kivonat Brecht Kaukázusi krétaköréből, ami nemcsak diákokat, de bárkit megszólít. Nagyon sokat és sok helyen kellene játszani ezt a mélyenszántó történetet abban a hatalmas média- és információárban, amiben evickélünk – akár a fizikailag és szellemileg is lepusztult közoktatásban, akár az egyre növekvő mennyiségű bérmunkában –, és amiből mind kiváltságosabb eljárni színházba (pláne jó minőségű színházba). Olyan erős és világos ez az egyszerű forma, amit a brechti szöveg kínál, hogy – utólag hajlamos az ember azt hinni – magától értetődően ilyen, csak meg kellett csinálni, pedig ez a rendező Fodor Orsolya, a dramaturg Al-Farman Petra, a látványtervező Vermes Nóra és a színészek szándéka és munkája nyomán lett ilyen.
 
Mészáros Blanka A krétakör című előadásban
Mészáros Blanka A krétakör című előadásban
Majdnem zárt körben ülünk, nézők, köztünk a négy színész is. A rendező az előadás utáni beszélgetésen megosztotta a dilemmát, miért nem ragaszkodtak a szándékuk ellenére sem ahhoz, hogy zárt legyen ez a kör – amiből kiderült az alkotói megfontoltság és mértékletesség. Ugyanakkor eszembe jutott, amit évekkel ezelőtt hallottam egy romániai magyar színésztől, hogy nálunk (ahol az illető tíz évet dolgozott) a színészek „csak szemből tudnak játszani”, náluk viszont hozzátartozik a szakmaisághoz, hogy bármerre forduljanak is a közönséghez képest, legyenek kifejezők és kompetensek. Nem mintha itt számottevő jelentősége lett volna, hogy teljes a kör vagy sem, inkább a dolog jelentése érdekes, ami a színészt és a színházat illeti. 
 
Mészáros Blanka, Bánfalvi Eszter, Feczesin Kristóf és Ficza István nagyon szépen dolgoznak együtt. Mészáros Blanka Gruséjával megyünk, aki azért válik hőssé, mert nem képes menekülés közben magára hagyni egy gyereket, történetesen – amit abban a pillanatban nem is tud – a kormányzóék ugyancsak menekülés közben hátrahagyott gyerekét. Pontosan értjük, Gruse nem egy kivételes valaki, nem akar ő semmi heroikusat, csak élni szeretne, mint mindenki más – egy nyilvánvalóan alávetett konyhalány, akinek ki tudja, honnan van az a sugallata, hogy bár menthetné magát egyedül, inkább felkapja a védtelen gyereket, aki az útjába esik, aztán ha már viszi, akkor felelősséget vállal érte, már a maga hátrányára és kárára is. Ilyen az élet? Kinek milyen. 
 
Ficza István, Bánfalvi Eszter, Feczesin Kristóf és Mészáros Blanka A krétakör című előadásban
Ficza István, Bánfalvi Eszter, Feczesin Kristóf és Mészáros Blanka A krétakör című előadásban
Nézem Mészáros Blankát és nem tudok elképzelni senkit, aki nála Grusébb – pedig tényleg csodálatos, nagy színészek vannak, mondhat bárki bármit, hogy ma már nincsenek, hát dehogynem, minden korosztályban vannak, nem is kevesen, pedig ez a kor igazán nem kedvez ennek a szakmának. Azt képzelem, egyre nehezebb lehet megőrizni azt, amire a nagy színészség alapul. Jó nézni, ahogy a cselekvés minősége formálja ezt a Grusét, és a történetének ugyancsak lényege, hogy képtelenség belőle nem érteni, hogy ez a mindenek fölött álló törvényszerűség: mindenkit a cselekvés formál: nem a ruha, nem a virágaink, nem a barátaink, nem, amiről okoskodunk, hanem amit teszünk. Ennek az elemi élményét adja meg ez a színház. Borzasztó kíváncsi lettem volna, hogy a drámainstruktorok, Milovits Hanna és Rábavölgyi Tamás mit kezdenek ezután az előadás után – és ebben most csak egy kevés szemrehányás van, hogy miért elválasztható része ez az előadásnak, sokkal inkább tényleg érdekel, mi jött volna ezután.
 
A FAQ Színház régi alapanyaggal dolgozott. Apollodórosz, az antik mitográfus így foglalja össze a dráma alapjául szolgáló történetet: „Admétosz Pherai királya lett, és éppen nála napszámoskodott Apollón, amikor Admétosz Alkésztisznek, Péliasz leányának kezére pályázott. Péliasz kihirdette, hogy annak adja a leányát, aki igába fog egy oroszlánt és egy vaddisznót. Apollón befogta az állatokat és átadta őket Admétosznak. Admétosz Péliasz elé vezette a fogatot, így ő nyerte el Alkésztisz kezét. Az esküvői áldozat bemutatásakor azonban megfeledkezett Artemiszről, ezért amikor benyitott a hálószobába, az telis-tele volt tekergőző kígyókkal. Apollón meghagyta neki, hogy engesztelje ki az istennőt, egyben kieszközölte a moiráktól, hogy Admétosznak ne kelljen a végóráján meghalnia, ha valaki hajlandó önként meghalni helyette. Amikor elérkezett halálának napja, sem apja, sem anyja nem akartak meghalni helyette, egyedül Alkésztisz vállalta helyette a halált, a Koré azonban visszaküldte őt a földre. Mások szerint Héraklész hozta vissza Alkésztiszt Admétosznak, de előbb megküzdött Hadésszal.” 
 
Jelenet az Alkésztisz című előadásból
Jelenet az Alkésztisz című előadásból 
Euripidész ezzel szemben néhány évvel az esküvő utánra teszi a konfliktust, másképp is okolva azt, amikor a királyi párnak már két gyermeke született, illetve abban is eltér több mitológiaértelmezéstől, hogy nála Héraklész már a sírnál megküzd a halállal, és nem kell az alvilágba leszállnia. A FAQ Színház Alkésztisze annyiban tér el Euripidésztől, hogy jópofa hippi világba visz minket, nézőket (látvány: Molnár Anna), illetve (Varga Zsófi dramaturg és Fekete Ádám rendező, a szövegkönyv készítői) beillesztenek egy részletet Thomas Bernhard Régi mesterek című nagyívű kultúra- és közéletgyalázó remekéből. Az előadás elejéről és végéről tökéletesen leváló dalocskák imádnivalók, Fekete Ádám legjobb formájából – az előadás kezdetén nagyon meg is örültem, hogy lesz egy pofálanul mai görög dráma.
 
Bár hallatszik, hogy az alkotók sokat dolgoztak a szöveggel, de annyira azért nem voltak merészek, hogy a rengeteg, ma már szájbarágásnak ható túlbeszélést is eltüntessék. Ez persze egyáltalán nem általános elvárás egy ókori görög drámával kapcsolatban – bár kétségkívül könnyebb szeretni, ha nem kell végighallgatnunk minden szereplő kiterjedt családfáját, továbbá azt is, mitől milyen a kedve, amit jellemzően nemcsak elmond, de el is játszik az illetőt alakító színművész, ellenben mondhatna például életszerű dolgokat –, szóval Fekete Ádámtól valami vagányabbra gondoltam. Sőt, kicsit becsapva is éreztem magam, hogy a rendkívüli módon attraktív látvány egy nehézkesen álmosító előadáshoz parádézott, így talán még nehezítette is a színészek dolgát. 
 
Pedig Messaoudi Emina, Fehér Balázs Benő, Georgita Máté Dezső, Orbán Borbála, Tárnoki Tamás, Tóvaj Ágnes és Martinkovics Máté is igyekezett megtalálni magát ebben a közegben, de ki-ki vérmérséklete és rutinja szerint boldogult: volt, aki aránytalanul túldominálta a játékot, és volt, akit alig lehetett észrevenni – ezt, naná, a rendezőnek kellett volna kiigazítania – belülről aligha érzékelték ezt a játszók, mint ahogy a Bernhard-szöveg erőtlenségével, a színészi bizonytalansággal és céltalansággal is Fekete Ádámnak kellett volna dolgoznia. Talán Georgita Máté Dezső mozgott leginkább otthonosan a játékban, bár az ő színészi regisztere is szélesebb annál, mint amit itt láttunk tőle. A csapat egyébként fel-felpörgette magát, leginkább a térhasználattal – átmozgásokkal, időnként feledtetve a szöveg-nehézségeket, de gyakran ácsorogtak a színészek arra várakozva, mikor kerülnek újra „sorra”, hiszen nem volt minden jelenet készre kidolgozott. Nagy és bizonytalan vállalás volt ez a munka, de merész, amit nagyon is lehet szeretni.
 
Fapados revü
Fapados revü 
Fábián Gábor a Szputnyik, majd Mentőcsónak megszűnése után egyedül indult színházat csinálni abba a csillagközi térbe, ahol az általa fontosnak tartott témák lebegnek. A Fapados revüvel olyan állomásra érkezett a Tandem Színházzal, amit Bacskó Tündével alapított, ahol nemcsak kiáll a hajléktalanságot megtapasztalt emberek mellett, hanem magánál, maguknál, színészeknél jobb színházi helyzetbe hozza őket. Horváth Csilla és Takács Attila pedig nemcsak hozzák a rájuk bízott helyzetet, hanem élnek a szerepjáték adta szabadságukkal és megosztják velünk azt, amit mi, szerencsések soha nem tapasztaltunk meg. Horváth Csilla ráadásul olyan szintézisét hozza a kegyetlen valóságnak és a felülemelkedni képes humornak, ami teljesen unikális: a rendfenntartó figurái egyszerre életszerűek és fanyarul gúnyosak – nem hagyományos realista figuraábrázolással dolgozik, hanem egy olyan kritikai és értelmező munkával gazdagítja ezeket az alakokat, amit egy kötött színházi helyzetben a legtöbb színész nem engedhet meg magának. 
 
Fábián Gábor láthatóan olyan színházi nyelvvel kísérletezik, ami átértelmezi a rendező szerepét, illetve módszertanát is, és meri a drámás [drámatanári] gondolkodást és hétköznapibb esztétikát érvényre juttatni, mélyen érző színészből fogalmazni az egész előadást. Bacskó Tündével kezdik az estét, a Fedél nélküli szerzők műveiből adnak elő megzenésített verseket és mesélnek el történeteket, bátran eklektikusak, és nagyon ügyes dramaturgiával építik bele egyre inkább a két tapasztalati szakértő élettörténetét, narratíváját és játékát az előadásba. Bacskó Tünde szerethető figura, aki otthonosan mozog ebben a színházi világban, de ahhoz, hogy Fábián Gábor „nem színészkedő” jelenlétéhez fogható legyen, még sok mindent kell elengednie. A két, részvételi formával is dolgozó alkotó, Horváth Csilla és Takács Attila úgy osztják meg velük az életük történeteit, hogy érezzük, biztonságban vannak, semmi olyat nem mondanak el, ami személyesen feszélyezi őket vagy minket. Formai és tartalmi harmóniában jelenik meg a politikum: indirekt módon élesen, a személyesség vitathatatlan igazságával.
 
Jelenet a Trolletetés című előadásból
Jelenet a Trolletetés című előadásból 
A Tünet Együttes Trolletetése újabb játékos kísérlet színházi eszközökkel. Szabó Réka és alkotótársai, Dányi Viktória, Szabó Veronika, Szász Dániel, Valcz Péter egymás szidalmazásának és szégyenítésének hatásaiból formálnak előadást. Az előadás tere és a felütés már sokunknak behozhatja azt a narratívát, ami mélyen a kultúránk része: egy emberek által körbeült üres tér, ahol a bámuló emberek valami módon megítélnek valakiket (tapasztalatainkban és rémálmainkban minket) – ezt persze most a sorra színre jövő szereplők hozzák elő, mert a tér önmagában inkább játéktér lenne, de erős élmény, ahogy pillanatok alatt megváltozik az alapfunkciója, a méltánytalanság terévé. 
 
A kör egyik pontján ráadásul egy hatalmas emoji-szarban ül nyakig Szabó Réka, ami ugyan vicces, de kelt némi gyanút is. A szereplők színrelépésének azért van ilyen hatása, mert mindannyian testre és arcra feszülő harisnyában lépnek a térbe, és ahogy robotbaba-szerűen mozognak és beszélnek, egyformásításként, lemeztelenedésként, elszemélytelenedésként – disztópikusan hat a jelenlétük, pedig a négy szereplő így is gyönyörű, harisnyával leszorított arccal is kifejezően önazonos és önreflektív. Amikor pedig mint játékbabákat, felöltözteti őket a közönség, csinált alakokká válnak, az öltöztetők kénye-kedve szerint. 
 
Engem tulajdonképpen sokként ér, hogy a nézőtársaim az első szóra felugranak és rohannak a szereplőkre húzni az erősen karakterizáló ruhadarabokat és kiegészítőket. Ez persze remekül megágyaz a későbbieknek – de bármilyen ellenszenves és ítélkező, amit mondok, nem értem, kinek honnan van az a magabiztossága, hogy látatlanba (mert akkor még fogalmunk nincs, mi lesz ebből az egészből) ilyen vagy olyan karakterbe, helyzetbe hozza a színészeket a rájuk adott holmikkal – ami egyes körben ülőknek esetleg viccesnek tűnik, nekik, játszóknak akár megszégyenítő lehet. A színészek persze (?) nem érzékenykednek, a ruházattól függetlenül játszanak, „ez a szakmájuk” – de a játék során elő-előkerül az egymás szégyenítésében a ruházat-adta kinézet is, s amikor éppen komorodik a szidalmazás-játék, akkor talán az öltözködést viccelődési önmegvalósításnak gondolók is szembesülnek azzal, miben vettek részt. A közös öltöztetés egyébként azzal is szembesített, hogy aki nem ilyen szándékkal állt bele a játékba, és, mondjuk, tudatos volt abban, hogy ne legyen megszégyenítő, de elég volt, hogy a többiek közül csak egy valaki is reflektálatlanul állt a helyzethez, a fentiekben tudatos néző máris egy platformra került vele. És sajnos, hiába okoskodtam, a közönség tagjaként, ha részt vettem az öltöztetésben, ha nem, én is részese lettem az egésznek. 
 
Fotók: Németh György. A képek forrása: THEALTER
Fotók: Németh György. A képek forrása: THEALTER
A játék szerint aztán életre keltek az öltöztető-robotbabák, sőt egyre személyesebben vettek részt az akciókban, ami aztán nem állt meg az alkotók nevesítésénél, hanem beleszállt a magánszférájukba. Személyeskedő szidalomáradatokkal küldték egymást nyakon, eleinte viccesnek tűnő mondásokat hallottunk, nagyokat röhögtem, aztán fel-felszisszentem, hogy ez már nem vicces. Mindegyik előadót ismerem annyira szakmai helyzetekből, hogy tudjam, ami elhangzik, hozzávetőleg valami valós dologhoz kötött – tehát kvázi igaziból, élesben gyalázzák egymást. Azon tűnődtem, hogy akik most látják először a művészeket, mit gondolnak: tudják, hogy ez ilyen személyesen megalapozott? Egyre inkább zavarban voltam, mert már úgy éreztem, nagyon bántó dolgokat is hallok, de ettől függetlenül még fel-felröhögtem néha. 
 
Abban is sok gonosz humor volt, amikor a művészetük lényegéből mutattak fel afféle sűrítményt, majd azt kezdték gyalázni a többiek – de ebben volt valami kollektív egérút, hogy egész művészeti területeket is kiröhöghetünk és szidalmazhatunk, de attól azok még vannak és létjogosultak. A hangsúly a személyes-alázásokon volt tehát, láttuk a demonstrációt: ember embernek farkasa. Kifelé menet szégyent éreztem, és a szakmain túli sajnálatot, illetve erős szimpátiát a csodálatos, édes művészek iránt, és arra gondoltam, Szabó Réka nem volt fair, amiért kihagyta magát ebből – így aztán nekünk nézőknek, elnézőknek, sőt aktív résztvevőknek sem kellett olyan élesen szembesülnünk azzal, miben vettünk részt, mintha mindannyian kiszolgáltatták volna magukat nekünk.
Szerző: Proics Lilla