Szilasi László: A harmadik híd
2014.06.02.

Igazi magyar lecsúszástörténet egy valóságos magyar városban – a bennünket körülvevő realitás a magja Szilasi László második regényének. SZŰCS TERI KRITIKÁJA.

De ahogy az előző mű, a nagy sikerű Szentek hárfája (kritikánkat ld. itt - a szerk.) is elemelkedett a valótól, és magával emelte az Árpádharagosra keresztelt Békéscsabát, a város templomait, múltját, mikrotörténeteit, úgy emelkedik el a puszta realizmustól A harmadik híd is. A helyszín most Szeged, amelyet figyelemmel, sőt szeretettel mutat be és tesz bejárhatóvá a könyv. Csak éppen a regény egyik legfontosabb helyszíne, maga a címben szereplő harmadik Tisza-híd kitalált. De a fiktív híd pontosan így teljesíti a funkcióját – összeköti a valóst és a fantáziabelit, a köznapi pusztulást a dolgok vágyva vágyott jóra fordulásával, a megmenekvés mitikus reményével. 


Elemelkedik a realitástól a regény legfőbb szereplőinek, a szegedi hajléktalanoknak az élete is. Ez nem azt jelenti, hogy erről a zárt világról, melytől alig győzzük elfordítani nap mint nap a tekintetünket, ne tanulnánk rengeteget Szilasi Lászlótól. Bevezet e közösségnek (mert valódi közösségként mutatja be hajléktalan-szereplőit) a rituáléiba, túlélési mechanizmusaiba, dinamikájába, képzeletvilágába. A regény egyik nagy, magára vállalt feladata ugyanakkor a szó legteljesebb értelmében vett rehabilitáció, az elemelés: megadni vagy visszaadni a csorbítatlan emberi méltóságot a főszereplőknek. Tudjuk, olyan időszakban vállalkozik erre a könyv, amikor a hivatalos politikai üzenet épp a szolidaritás visszavonása, a hajléktalanoknak nem emberként, hanem biopolitikai kategóriaként való elővezetése, illetve a teljes jogúnak tartott állampolgárok életteréből való kivezetése. Szilasi hajléktalantörténete radikális húzással adja vissza a méltóságot – pont ott lép közbe, ahol az otthontalan létforma a legkiszolgáltatottabbá tesz. Az otthontalanok ma Magyarországon rászorulnak a hatósági engedélyekre, a segítőkre, az őket elfogadókra, az ellátórendszerre… Szilasi pedig épp azt mondja, hogy az életforma egyben választás is. Aki nem akar a magyar posztszocialista-vadkapitalista-protodemokratikus világban élni, hanem alternatív szabadságverziókat keres, ezt is választhatja. Ha elsajátítjuk Szilasi regényének ezt a gesztusát, nem fogjuk kevésbé felelősnek tartani magunkat azokért, akik a társadalom peremére csúsztak, csak éppen a lesajnálás mozzanata múlik el abból, hogy azt mondjuk: „csúsztak”, „lecsúsztak”. 

Szilasi a fikció kínálta szabadságban, ám mégis pontosan ábrázolja, ahogy a mobilitást megdermesztő szocialista időszak után a felkészületlen társadalom a feltérképezhetetlen versengések kaotikus szövevényében találta magát. A kiszolgáltatottság megmaradt, csak másképpen. Ez az, amiben A harmadik híd főszereplői nem akarnak és nem is tudnak részt venni. Ám Szilasi nem a szociografikus irodalom vagy a Tar Sándor-életmű hagyományait folytatja. Miként az előző könyvében, úgy most is többféle regénytípust sző össze, és ezzel teszi tágassá, levegőssé a kötet világát. 

A történet egy harminc éves érettségi találkozóval indul. Egy olyan generáció tagjai gondolnak vissza a gimnáziumi éveikre, akik a rendszerváltáskor már tetterős felnőttek voltak – elvileg. Gyakorlatilag pedig: többen emigráltak, elmentek, visszajöttek közülük, valaki meghalt, és mindenkin nyomott hagyott, az öregedésen túl, annak a traumája, hogy a történelmi korszakforduló nem hozta el egy méltósággal élhető felnőtt élet lehetőségét. Az egyik, reggelbe nyúló beszélgetésből bontakozik ki azoknak a története, akik nem tudtak vagy nem akartak a többségi normák szerint élni. Az ő útjaik találkoztak 2010 első heteiben a Dugonics téren, a bedeszkázott szökőkút mellett. A generációs regény átvált egy csoportnyi, hajléktalanként élő ember világát és egy város tereit bemutató regénnyé, ám mire belerázódnánk, Szilasi egy újabb elbeszélői csavart, újabb poétikai réteget ad az eddigiekhez: krimibe csöppenünk, szerelmi gyilkosság és bosszú bontakozik ki előttünk, amelyben összekapcsolódik a város korrupt gazdasági-politikai elitjének a sorsa a legelesettebbekével. Egyenlővé lesznek, így is mondhatjuk. Hard boiled-hangulatú, sötét krimit kapunk, amelyben a narrátor – Sugár Dénes, azaz Deni, akinek első és utolsó megszólalása keretezi a regényt –, nem csak az egyik osztálytársként és Nosztávszky Feri (avagy Noszta, avagy Új Fiú) elbeszélésének hallgatójaként jelenik meg, hanem Svájcból hazaköltözött nyomozóként. (Neki is van harmadik neve, de azt most nem árulom el.) Sugár Dénes szemtanúja a bosszúnak, de az is lehet, hogy elkövetője. Dupla regényzárlattal fejeződik be a sokszorosan összetett regénystruktúra, Szilasi az olvasóra bízza a döntést, hogy milyen végkövetkeztetést választ: azt, hogy az ember a saját élete sorseseményeinek végrehajtója, vagy azt, hogy a végsőkig vitt szolidaritás gesztusával egy másik ember sorsdöntő tettét is átvállalhatja. Az egyik változatban Foghorn Péter, a harmadik osztálytárs (hajléktalan-nevén: Robot), aki egyfajta mesterként vagy messiásként mutatta meg a strukturált és autonóm utcai élet lehetőségét a többieknek, meghal, a másikban viszont új életet kezd, lakással, munkahellyel. A különböző lehetőségeket, a könyv címének metaforájával, a harmadik, elképzelt híd köti össze.

Azok, akiket a politikai döntéshozók – úgy tűnik, a többségi választói akarat támogatásával – száműznek a hétköznapi polgári lét színtereiről, Szilasi László regényében a legsűrűbb valóságot és a valón túlit tapasztalják meg. A harmadik híd nagy ünnepjelenetében, amely egy lakoma és egy drogos trip leírása is, ószövetségi és sci-fi képek villannak össze, s a Salamon királynak aranyat, drágaköveket és fát hozó tíruszi Hirám hajói megérkeznek a szegedi hajléktalanokhoz. Szolgálhat-e bárkinek, bármiért elégtételül ez a látomás? És bírhat-e egy kortárs magyar regény bármiféle jelentőséggel annak a társadalmi problémának a kezelésében, melyhez hozzászól? Szilasi ezt a kérdést is végtelen tapintattal veti fel. A kortárs képzőművészet végig jelen van hajléktalan szereplőinek tereiben, találkoznak vele, befogadóivá válnak. Street art-műveket néznek, egy templomba betévedve Anish Kapoor Ascension című munkájában gyönyörködnek. Ez is Szilasi ajándéka a városnak, éppen, mint a harmadik híd: tudtommal Kapoor elemelkedést, felemelkedést bemutató művét nem állították ki Szegeden. S az otthontalan közösség egyik tagja fényképezéssel foglalkozik. A művészetnek, fordítom le pofonegyszerűen Szilasi finom felvetését, szerepe van az emberi méltóság rehabilitációjában. A hajléktalan emberhez való odafordulás a méltóság elismerésével kezdődik.
Szerző: Szűcs Teri
Szerző:  Szilasi László,  Cím:  A harmadik híd,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2014,  Kiadó:  Magvető,  Terjedelem:  352 oldal,  Ár:  3490 Ft