 Andrea Caré, Rost Andrea |
A fő- és címszereplő vírusfertőzéstől lebetegedve vállalja a fellépést – efféle bejelentést hallani egy operaelőadás kezdetén bizony még a legvadabb képzettársításokkal dolgozó álmoskönyv szerint sem jelent túl sok jót. Akár mert a bejelentés helytálló, akár ha csupán óvatosságból fogant és mindössze az elvárások csökkentését célozza is, mindenképpen nyugtalanító, még akkor is, ha a konkrét esetben tudván tudjuk, hogy Rost Andrea színpadra lépte egy ilyen bejelentést követően is váltig garancia a stílusos és elkötelezett alakításra. Akárhogy is, problematikusan indult a Pillangókisasszony margitszigeti előadása: a Héja Domonkos által vezényelt Filharmóniai Társaság Zenekarának erősen nyárias (bár később feljavuló) nekirugaszkodásával, rövid úton bekrepáló (majd utóbb helyrezökkenő) feliratozással, s ami a legmeglepőbb – nyílt színi unalommal. A Puccini és munkatársai révén oly zseniális ügyességgel pergetett nyitójelenet, amely egyszerre exponálja az alaphelyzetet, festi meg zenében a nyugatról nézve oly egzotikus japáni világot és beszéli ki a jenki Pinkerton hadnagy diadalmas ürességét, ezúttal maga volt a meddő érdektelenség. Részben a feladatát már ekkor is alulfogalmazó rendezés (rendező: Anger Ferenc), részben azonban a ritmustalanság meg a vokálisan és színpadi jelenlétükben meglepően kevéssé motivált szereplők teljesítménye okán. Jóllehet, Andrea Caré, „az operaszínpadok fiatal sztártenorja” valóban ígéretes énekes: erőteljes, bár legfelül valamelyest beszűkülő tenorral, a Pinkerton figurájához amúgy jól illő enyhén flegmatikus felszínességgel és fiatalos elánnal teljesíti szólamát. Csak épp érdekesnek nem igazán tűnik az első percekben; ahogyan Busa Tamás énekesi korrektsége is hiába rokonítható formálisan Sharpless konzul szerep szerinti korrektségével: a figura még a maga szolid dramaturgiai dimenzióin belül is csak alig-alig nyer érdemi megformálást. Mi több, ezúttal még Megyesi Zoltán (Goro) sürge jelenléte is motiválatlanabbnak tetszik a megszokottnál. (Igaz, maga Megyesi emelte oly magasra e megszokás nívóját, hiszen akárhányszor érezhettük karakter- és buffotenor szerepeiben már-már főszereplővé előlépni a remek énekes színészt.)
 Rost Andrea |
A nagy (bár azért mégsem teljes) fordulatot Rost Andrea megjelenése hozta el a produkció számára. Vokális teljesítményében mindössze egy-egy elhagyott, illetve a szerelmi kettős végén félresikerült hang érzékeltette az előzetes bejelentés indokoltságát, ám e szeplőknél sokkalta fontosabbnak bizonyult az az énekben és játékban egyaránt érzékletesen felmutatott személyiség, amely legalább annyira volt Cso-cso-szán gyanánt, mint Rost Andreaként azonosítható. Az énekesnő nem mímelt 15 éves leányt, mellőzte a szerep hagyományosan cukros játékait, s voltaképpen a legelső pillanattól nyilvánvalóvá tette, hogy a kis japán gésa élettapasztalatban, bölcsességben és megélt korban messze az amerikai sorhajóhadnagy előtt jár. Innen indítva szerepét, Rost majdnem hiba nélkül járhatta be tragikus útját, amely így nem a szokott hiszékeny, kislányos naivitás, hanem a szerelem általi félreismerés és az illúzióhoz való, sokat szenvedett ragaszkodás ívét tárta elénk, a legnagyszerűbben a bámulatos ökonómiával felépített Nagyáriában. Ez a Cso-cso-szán így szükségképp egymagában állt, ha a kiváló szoprán énekesként amúgy hol szolidabb, hol élményszerűbb együttműködésre lépett is kollégáival. Az előbbire Caré-Pinkerton, míg az utóbbira a Szuzuki szólamát remekül teljesítő, ám színpadi lényében valamiképp mégis a szolgálószerepen kívül létező Wiedemann Bernadett oldalán kínált hangzó példát Rost Andrea.
 Rost Andrea, Wiedemann Bernadett. Fotók: Kaiser Ottó |
Anger Ferenc, akinek májusi operaházi Ariadné-rendezését általában felül- és részben szétötleteltnek észlelte a kritika, ezúttal a jelek szerint puritánabb rendezésre törekedett. Ám ha értékelhettük is a stílusos fényjátékokat s pár hasonló megoldást, azért a túlméretezett díszlet (Szendrényi Éva) és a letisztultsággal csak alig-alig vádolható jelmezek (Zöldy Z. Gergely) félre-félrevitték az előadást. Mi több, ezek helyenként mintha magát a rendezőt is megzavarták volna, máskülönben nem szembesülhetünk olyan elemi bakival (merthogy koncepciónak nem gyanúsíthatjuk), mint hogy a Pinkerton (majd japán neje) otthonába betoppanó látogatók mind fentről érkeztek, de rendre a földszinten távoztak. Vagy hogy a Pinkertont visszaváró ház virágokkal való telehintése ily furcsán alakult: a vegyes házasságból született kisfiú segítség helyett a díszletközépi kismedencébe szórta a szirmokat, mely – nyilvánvalóan jelzésértékűnek szánt – tettét Cso-cso-szán és Szuzuki végül inkább a gyorsabb feladatmegoldás kedvéért, semmint átgondoltan maguk is megismételték. Amiként Rost Andrea alakításának sem használt, hogy a második felvonásban kigombolom-begombolom játékra kényszerült jelmezével, s hogy legvégül árnyjátékban és hozzá kardnyelő-gyakorlattal kellett kivégeznie önmagát.