 Vendégségben Németh Lászlóéknál (Babits Mihály, Török Sophie, Németh Lászlóné, Farkas Zoltánné, elöl: Erdélyi József, Németh László, Illyés Gyula) |
Jóllehet a költő életművének kritikai kiadásán az irodalomtudomány kiválóságai ernyedetlenül fáradoznak, s idén a Nyugat kapcsán is lépten-nyomon sok szó esik Babits személyéről és szerkesztői működéséről, aligha kétséges, hogy művészetét mostanság kisebb közérdeklődés övezi, mint Kosztolányiét, Szép Ernőét, vagy akár Csáth Gézáét, s hogy hatása napjaink magyar irodalmára korántsem tűnik szembeszökőnek. Indokolt tehát Babits Mihálynak elemző beszélgetést szentelni, s kikérni a témakör elismert szakértőjének véleményét, amint azt a Petőfi Irodalmi Múzeum programja ígérte. S valóban, Sipos Lajos professzor élvezetes előadásban taglalta az egybegyűltek számára Babits utóéletének visszás mozzanatait, tekintélyapadásának, -apasztásának történelmi illetve személyi indítékait. A korlátolt ideológiai megfontolások felidézése mellett a poéta relatív népszerűtlenségének esztétikai, ha tetszik, recepcióelméleti indoklását is megkaptuk, ám ha elfogadjuk is a tényt, miszerint a Kosztolányi által képviselt játékos költészet kedvesebb a mai olvasónak, jobban megfelel mentalitásának, ez aligha lehet a teljes magyarázat. Alkalmasint Sipos Lajosnak az a megállapítása is vitásnak tetszhet, hogy a jelenkor viszonyulását Babitshoz Szálinger Balázs Első Pesti Vérkabaréjának gunyoros versanekdotájával jellemezhetnénk. Mert ha igaz is, hogy Babits ma gyakrabban tűnik elénk mint (hol görcsös, hol meg atyáskodó) férj vagy mint felettébb gátlásos, olykor egyenesen megmosolyognivaló személyiség, mindez kevéssé referál az írói-költői működés megítélésére, a művész irodalmi jelentőségére.
Márpedig a szalonbeszélgetés erősen apologetikus tendenciája épp ez utóbbi, bízvást döntő kérdés kifejtésének nem kedvezett. Okos, megannyi irodalomtörténeti aprósággal, figyelemreméltó adalékkal dúslakodó mondatokat hallhattunk Babits félreértelmezett irodalmi vezérszerepének, hatalmának reális kiterjedéséről, a Baumgarten-díj odaítélésének valós metódusáról, s arról, hogy József Attila és Babits egyaránt sérülékeny, lelki problémákkal küszködő zsenik voltak, ami eszerint bőséges magyarázatul szolgálna ellentéteikre. A tanáros kulantériával körbeadott könyvek, pszichopatológiai sommázatok is e következtetések alátámasztását célozták.
 Babits 1939 telén |
Jóval revelatívabbnak véltük a Babits filozófiai útkereséseit vázoló gondolatmenetet, amelynek részeként Sipos Lajos egy 1903-as, a zsengének szépített poétai gümők között keletkezett, cím nélküli rövid versről is említést tett. E vers, amely – akárcsak Babits ekkoriban írott költeményeinek jó része – a költői szerepet, a költőség problematikáját fürkészte, átkerült a költő első verseskötetének legvégére, s az így kiemelt szerephez juttatott pár sor címet is nyert: A lírikus epilógja. Az Isteni színjáték fordítási processzusát körvonalazó mondatok, s különösképp a Jónás imáját tárgyazó elemzés lucidus megállapításai okkal késztették jegyzetelésre a hallgatóság soraiban helyet foglaló tanulóifjúságot.
Az egyórányi Irodalmi szalont, amelyet Babits lengetegen kántáló szavalata indított, a beszélgetést némiképp komótosan terelgető Havas Judit irodalomtörténész zárta. Előadásában felhangzott a többször is megidézett remekmű, a Jónás imája. S a vers harmadik sorának három jelzőjével alighanem ez a mindvégig érdekes, extra irodalomóra is összefoglalható: nem céltalan, se nem parttalan, legfeljebb tán kissé tétova.
Kapcsolódó cikkünk:
Nyugat 100