Egy sci-fi filmtervének megvalósításánál, ha nem áll rendelkezésre a szükséges összeg, a hazai alkotók számára három lehetséges út körvonalazódik. Az első megpróbálja a lehetetlent, amikor csak azért is az amerikai referenciák mentén igyekszik vászonra álmodni ambiciózus projektjét – egy átlagos tengerentúli mozi költségének töredékéből. Ezek a próbálkozások az esetek túlnyomó többségében – minden akarat és alázat ellenére – csúfos kudarccal végződnek, gondoljunk akár az idei 129-re, melyben ugyan repkednek a robotok a levegőben, Budapest pontosan ugyanúgy néz ki, mint ma, egy-két futurisztikusnak szánt, semmiben lebegő BÁV és Norbi Update reklámon kívül.
A második kategória ezzel szemben (látszólag) megkerüli a problémát és nem élőszereplős filmben gondolkodik, mely az anyagi korlátok miatt gátat szab a képzeletnek, hanem animációban, ami (elméleti szinten) szabad forma: az alkotó építi fel nulláról a világot, és nem kell kompromisszumot kötnie a szerzői vízió létrehozásában. A gyakorlat azonban itt is közbeszól, hiszen egy valóban mutatós látvánnyal rendelkező egészestés animációt létrehozni talán nem kerül annyiba, mint egy átlag Marvel-film, mégis óriási összegekről van szó, amiket nem osztogatnak csak úgy – főleg magyar piaci viszonylatokban. Erre példa a hét évig készülő, három forrásból gazdálkodó, a technológiához képest alacsony költségvetéssel operáló Műanyag égbolt, mely inkább tűnik kivételnek, mintsem a következő éveket meghatározó szabálynak.
Így jön képbe az itthon legtöbbet használt modell, ami nem kívánja alapjaiban változtatni a meglévő helyszíneket – sőt sokszor regrediál, elmerül a nyolcvanas, kilencvenes évek retrójában –, inkább behoz egy izgalmas változót az egyenletbe, ezzel egy alternatív síkot teremtve meg, ahol minden maradt a régiben, kivéve azt az egy aspektust, ami a sci-fi vagy a fantasy zsánere felé mozdítja az összképet. Ide sorolhatjuk az Átjáróházat, a Zanox – Kockázatok és mellékhatásokat, az Űrpikniket, illetve Szabó Mátyás rendezői debütálását is, ami a szubjektálás beemelésével bolygatja meg a képzelt szocializmus mindennapjait.
 Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB |
Ábelt (Vilmányi Benett) még gyerekkorában fogadja be Fellegi professzor (Lukáts Andor) és Mituk néni (Nagy Mari), akik eltűnt gyerekek felderítésével foglalkoznak. Egy kazettás hangfájl segítségével a szubjektátor a célpont szemére kapcsolódik, majd részletesen leírja a helyszínt, Marián (Lestyán Attila) pedig kocsival helyezi biztonságba a keresett személyt. A professzor kórházba kerülésével azonban minden borul, Ábel a „megoldatlan ügyek” (piros kazetták) között kutakodva rákapcsolódik Verára (Hartai Petra), akivel rövidesen szokatlan kapcsolatba kerül, mely egyszerre sodorja veszélybe munkáját és saját egészségét (szeme világát) is.
Az eredetileg Kukkoló, majd Vándorló levelek munkacímet viselő terv az Inkubátor program keretein belül valósult meg, mely egy átlagos magyar nagyjátékfilm költségvetésének kb. negyedét teszi ki, így az alapötletet leválasztva a Látom, amit látsz a megszokottól eltérő romantikus drámaként működik. Ábel határátlépése (engedély nélkül „használja” Vera látómezejét) már a kezdetektől szokatlan mederbe tereli a cselekményt, ám a titok felfedése után újabb bizarr fordulatot vesznek az események, hiszen az esetek túlnyomó többségében Ábel csukott szemmel, azaz Vera szemére kapcsolódva találkozgat szerelmének tárgyával (mely ezáltal kettős értelmet nyer).
Szabó Mátyás felvetése az első pillanattól vonzza a tekintetet: a nyolcvanas évek miliőjébe ágyazott atmoszféra (ódon fabútorok, minimalista szoba, szokatlan színkombinációk stb.) mellett van valami furcsa és megmagyarázhatatlan bája a két outsider egymásra találásának. Hátterükről viszonylag keveset tudunk meg, a magányosan, társadalom peremén tengődő fiatalok szavak nélküli interakcióiból is sugárzik a sorsközösség (közös múlt, közös sérelmek): ami az átlagemberek számára nehezen azonosulható, túl groteszk, túl esetleges és egy hétköznapi helyzetben inkább menekülésre, elidegenülésre késztetne, az itt éppen összekötő kapocsként funkcionál.
Ha nem is maradéktalanul, de képesek vagyunk azonosulni mind a bebábozódott Ábel kettős küzdelmével (jó ügy szolgálása vs. önnön érdekek megélése), mind a helyét sosem találó, ezért a sáskák és halak világába menekülő Verával, hiszen mindketten az elfojtott, legtöbbször tudatalattinkba kényszerített szorongó, bizalmatlan, mégis szeretetre vágyó énünk esszenciáját hordozzák magukban – csak sokkal nagyobb arányban. A Látom, amit látsz filozofikus, metaforákkal átitatott utazás, melyben két fura ember, fura apropóból, fura párkapcsolatba kezd.
Központi szimbólum a Veránál vásárolt vándorló levelek (botsáskák) életmódja (bebábozódás, majd zárt terráriumban poroszkálás), a szubjektálás által a két nézőpont egybeolvadása, ami új perspektívákat nyit (Eizenstein 1+1=3 elve alapján), vagy a labiális magánhangzók (a, o, u, ü, ö) szerepe, ami megkönnyíti a kapcsolatteremtést a szavakon belül (pl. első szavak: papa, mama stb.). Szabó Mátyás hasonló tematikát ragad meg, mint a földönkívüli jelenségeket kutató Jövetelben, mely szintén egy különös körülmények között szárba szökkenő kapcsolat első lépéseire fókuszál, ezúttal a már sokszor bizonyított és már csak személyéből adódóan is tökéletes választásnak bizonyuló Vilmányi Benettel és az első komolyabb filmszerepét abszolváló Hartai Petrával.
A köztük fokozatosan alakuló kémia és az interakciókat érzékenyen megragadó M. Deák Kristóf kompozíciói, illetve az unikális premissza viszik a hátukon a legújabb magyar mozit – egészen a film közepéig. A kezdetben izgalmasan formálódó szerelem után egyre csökken, majd a végére nagyrészt érdektelenné válik a helyenként zavaros, máskor következetlen cselekmény – kicsit úgy, mint amikor a rózsaszín köd leszállása után visszatér a realitás, amikor már megszoktuk a helyzetet és egyre több, eddig rejtve maradt szokás és személyiségjegy kerül a felszínre. Szabó Mátyás a narratívában központi szerepet betöltő események mögötti motivációk felfejtését szinte teljesen a nézőre bízza: nem ismerjük eléggé sem Ábel, sem Vera hátterét, az elveszett gyerekek után kutató Professzor által működtetett „cég” mibenlétét, és nem merülünk el kellően a szubjektálás kétségtelenül magával ragadó világában sem. Így a film romantikus drámaként a végére elfárad, sci-fiként pedig megragad a koncepció felvázolásánál: az egyiket felépíti, majd magára hagyja, a másikban szívesen elmerülnénk, de nincs rá lehetőségünk.
Ettől függetlenül Szabó Mátyás rendezői debütálása korántsem azt jelzi, hogy ne lenne helye az ígéretes magyar alkotók között: víziója egyedi, jól választ hozzá stábot (Muhi Zsófia casting directornak is nagy szerepe van ebben) és a Látom, amit látsz kapcsán is inkább a részben kihasználatlan potenciál érződik, mintsem a tehetség hiánya. A kivitelezésen még kell csiszolni, de az kétségtelen, hogy van mire építeni, mert ilyen ötletekre, az állóvizet felkavaró, más nézőpontot kívánó művészfilmekre nagy szüksége lenne a magyar szcénának.