Méltányosabb-e, ha ímmel-ámmal kiemelsz tetszetős, vagy csak semleges részleteket egy olyan kötetből, amelyre már másnap nem tudsz visszaemlékezni? Igazságos-e, ha a honi kritikai gyakorlatban évtizedek óta megcsontosodott esztétikai relativizmus látszólag mérlegelő, valójában hazug és senkinek nem hasznos gesztusával vetsz mérlegre egy komoly szándékkal, de csekély művészi eredménnyel publikált verseskönyvet? Magam ebben az esetben az ellenkező utat választom: részletezem tartózkodásomat nyíltan, de harag és részrehajlás nélkül.

Győrffy Ákos kötete az elmélyedő figyelem költészetét ígéri. Tárgyakat, személyeket, egy-egy távoli szellemi habitust idéz, mindig szerényen, a dologra roppant igényesen ráfeledkezve. Minden sorával azt sugallja: többet vár a költészettől, mint bűvészi játszadozást, nyűgözni szándékozó mutatványt, villogó szemfényvesztést. Szóemelése, tónusa, témavilága mind-mind azt valószínűsíti, hogy nem óhajt könnyű sikert, sőt inkább elmélyedésre hív, egyfajta megemelő szemlélődésre, a kötelező beszéd ígérvényeivel. Az eget hordozza a vállán, hogy a föld természetét megismerje. Érezzük alkatában a nagylélegzetű megszállottságot, a lassú beszéd igényét, az elmélyedést kezdeményező szólongatást.

Mindez azonban csupán a szellemi kívánságok birodalma, a gazdag jószándékok, a fogadalmak és feltevések köre, amelyek minden irodalom szolid hátterét alkothatják. A kérdés mindig az: mi válik művészetté a jószándékból? Mit képes az író átemelni a jó előzményből a művészet szférájába? Beváltja-e az eredmény a rokonszenves kecsegtetéseket? Győrffy Ákos kötetének már a címe némi dúltságot kelt – igaz, nyilván öntudatlanul – azzal, hogy egy francia város nevét emeli a címbe. Nem kell ugyan kiejtenünk az Amiens nevet, de mivel a franciában az írott és ejtett forma, tudjuk, gyakran eltér egymástól, megilletődve bújunk tovább a könyvbe. Később látjuk, egy flamand misztikus, Johann Ruysbroek és egy legendás szent, Tours-i Márton alakja áll a kötet középpontjában, ezért kínálkozott a cím.

De mi szúr szemet legelőször? A szövegek formai hevenyészettsége, súlyosan felróható lazasága, egyszersmind hamis mesterkéltsége. Nem csupán arról van szó, hogy teljesen hiányzik a versek benső megformáltsága, kötelező modellezése, hanem számtalan esetben arról, hogy a mondatok ügyefogyott, sőt egyenesen hibás nyelvtani alakzatokban gördülnek elénk. Idézem például az egyik Ruysbroek-töredéket (felhő): A túlsó part felől nem látszott más, / csak néhány sirály, ahogy csőrüket a felhő / peremébe vájva vonszolják felénk / az ítéletet. A csőrüket szóban, mi tűrés-tagadás, egyes számú birtokos személyragot várnék. Vagy idézem a kötet utolsó mondatát (ez, úgy tetszik, egy Ruysbroek-idézet): Néha bizony olyasmit vél birtokolni, s olyannak hiszi saját létezését, ahová soha nem ér el. Hogyan? Mi mire vonatkozik itt? Azt hiszem, a vonatkozó névmások kissé óvatlan használata az egész kötetnek árt. A kötet nyelvtanában nem csupán egyes apró könnyelműségek nyugtalanítanak, hanem a szövegezés egészének laza szövése – a költemények zöme nem erősödik költői szöveggé, hanem megragad az áhitatos zsolozsmázás légkörében. Általában elmondható: egyetlen vers-toposz sem válik emlékezetessé. Búcsút veszek a könyvtől, és már a következő pillanatban nem tudom visszaidézni egyetlen fordulatát, képét, találmányát sem. Győrffyvel kapcsolatban – elhamarkodottan – kezdődő divat Pilinszkyt emlegetni. Csakhogy Pilinszky hanghordozását, képtalálatait, éppen szegénységében felmagasodó művészi biztonságát messziről felismerem. Te győzz le engem, éjszaka!… Megérkezik és megmered, kiül a hamunéma falra… Senkiföldje egy csecsemő szeme!… stb. Győrffy kötetében ellenben nem találok egyetlen jelzőt, egyetlen metaforát, egyetlen olyan gondolati magaslatot sem, amely meghökkentene, vagy csak módosítaná lélegzetemet. Tegnap reggel óta havazik… Felhúzok az alvilágból egy szerkezetet, / leteszem a betonra, és sokáig locsolom / slaggal… Kértünk két kávét és néztünk ki az ablakon… Nincs is hasonlata. Nincs is jelzője, veszem észre hovatovább. Szövege amolyan kopár, de jelenték- és jelentéstelenül kopár mondatok unalmas láncolata. Vagy kérdem: hol találok itt egy mélyebb – költőileg hitelesített – gondolati fordulatot, érzelmi cikkcakkot, szokatlan szellemi egyenletet? Nem csacska szentenciát, nem kirívó verbális díszeket, nem valami terhes szimbolikát várok én, istenem, dehogy. És azt is tudom, hogy a költészetben a szegénység „megváltó erővé válhat”… De azt mégiscsak várhatnám, hogy egy verseskötet megérleljen, ne csak kidagasszon mindennapi életemből. Hiányérzetről, aggályról, csalódásról hosszan beszélhetnék  még. Kérdezhetném: van itt szerkezete a versnek? Van itt első vagy második rétege? Van itt valamiféle ritmikai képzettség? Van itt szabadvers-kultúra? (Hiszen – mindenki sejtheti – az összes vers szabadvers. Mégpedig nem olyan szabadvers, amely ne keltene rögtön kételyt a szabadvers üdvözítő ereje iránt.) Sommásan úgy fogalmaznám meg furcsa érzésemet: sejtem a kötet mögött a nehéz munkát, ugyanakkor többnyire túl könnyű beszédet hallok a versekben.  

Nincs itt mód tüzetesen elemezni az aggasztó alakzatok részleteit. Kétségtelen, Győrffy Ákos kötete rokonszenves és üdvös, ami szándékait, emberi hátterét, másodlagos érzelmi bélelését illeti. Tendenciájában ugyanis arra mutat (és arra bátorít): érdemes volna visszatérni a kötelező erejű beszéd gyakorlatához; művészi bűntudat nélkül újra megfogalmazni a régi és megoldatlan kérdéseket; tanácsos volna bátran beemelni a versbe az európai kulturális emlékezet bizonyos kimeríthetetlen legendáit; s közben érvényt szerezni a kontemplatív lírai hangnemeknek (ezekben a magyar költészet legmélyebb regisztereit még csupáncsak megérintették nagyjaink). De nem rejthetjük véka alá: a megvalósulás összformája egyelőre kezdetleges, a költői készség túl elemi, a gondolati hozadékok állaga pedig alig mérhető.

Vö. Ayhan Gökhan kritikája 
Hegyi Botos Attila: Fényváró 
Babiczky Tibor: Tiszta szerkezet