Az új verseskötet a Megszakítottam egy regényt című, 2004-ben megjelent gyűjteményhez kapcsolja magát, átgondolt, változtató újraközlésekkel is. Ismét lelke, szava támad a csupasz, töredezett kifejezésmód kopár nyelvi anyagának. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A könyv fejezet-elnevezések nélkül, csak római számokkal jelölt nyolc ciklusra bomlik. Apa, szerelem, szakítás, társtalanság, anya: kimondhatók a ciklusok kulcsszavai, mert ki is mondódnak, azonban érzület és hírül adás homogenitása erősebb a tagolásnál. Képileg – tördelésében – a variábilis állandóság teherbírására irányítja a figyelmet a Kalligram újdonsága. A prológus- és epilógusvers közül az előbbiből idéz a fülszöveg, a „lépj be a versbe / lépdelj, lépegess / egyensúlyozz a sorok közt” ajtónyitásával. Ott metszi el a versreflexiót, ahol ez következne: „kutyanyelv a versem / azonosítsd / fedezd fel magad / tűrd el / feltűrt ingujjban / indulj el / a hídon és a versben / palló a versem” [lépj be a versbe]. A papírlapon hosszú, keskeny hasábot képez a Györe-vers, vagy elmozdul nehézkedése ebbe az irányba. A többszöri Pilinszky-utalástól felbátorodva, a versbeszéd foszlányosságát, hiátusos repedezettségét látva a Pilinszky János által az ezerkilencszázhetvenes évek elején – Györe Balázs költői eszmélése táján – szublimált Szálkák, a szálka-vers egy mutációját is felfedezhetjük a kölcsönlakás sorozatában. Nem feledve, hogy a költőre Nemes Nagy Ágnes volt jelentékenyebb hatással, s hogy ennek a stigmatizált és sebző alakzatnak Györe a mintáktól független copyrightját hozta létre.
Az iménti idézetek felfedik a hágcsós logikát, mely tartalmi vagy formai hasonlóságokkal lépteti egymás nyomába a szétbontott (tag)mondatokat, szavakat. Híd és palló, tűr és feltűr, indulj és ingujj: hasonlóak másutt is az erőterek. Általában érdekes, intenzív a konstrukció, vibrál a vonzásba-taszításba sűrített többértelműség. Köszönhetően többek közt a magukat sokszor még önmutogatásukban is álcázó, a gondolhatónál sokkal nagyobb számú rímeknek. Az összecsengés gyakorta nem egyéb, mint ismétlődés, ragrím, ál-önrím, ilyesfajta megoldásokkal: „mindent bezárok / bedeszkázok / szűkület / és / szürkület” [fél hattól fenn vagyok]. Ritka, hogy elkanászodik a rím, ám akkor sem hoz derűt a keserű összképbe a stiláris kacaj. Íme, egy kutyanyelv, poénja a végén csattan: „benéztem egy ablakon / az ulászló utcában / egy női kart láttam / a vállat már nem / valami megszakadt bennem / mint a fű gyökere / ősszel a földben / a baba karja kijár / elhúzott függöny / tiszta ablak / ulászló király” [benéztem egy ablakon]. A pars pro toto-széttépettség, a tekintet korlátozottsága hívja és katalizálja az asszociációkat. Nagyon távolról, a föld alól is.
Lehet, hogy nem kutyanyelv, inkább ablak formájúak e versek? Györe vershőse rendre benéz egy-egy ablakon, és mélységes mély horizontális sorsvégtelenségeket, predesztinációkat mér fel tapasztalatként. A múlt ablakán, az apamitológia ablakán, együttlét és egyedüllét, átmenetiség és otthontalanság, betegség és elmúlástudat ablakán át végső soron mindig a holtak birodalmára lát: meghitten félelmetes kapcsolatot ápol a tovatűntekkel. Misztikája tárgyakat is sodor, de – erről például sok irodalmi érdekű tulajdonnév üzen: snyder, edward stachura, csajka gábor cyprian, hekerle lászló, mások – az emberi elevenség dimenzióváltását, visszafordíthatatlanságában is élő távozását tárgyazza.
A radikálisan szétforgácsolt, sorait impulzusokká lényegítő versalak egyszer-egyszer olyan komoran groteszk törmelékké válhat, mint az állandóságot cáfoló, kötetcímadó kölcsönlakás irodalom-, irodalomtörténet-, vers- és rímcsúfoló sormaradványaiban (az [1] tétel utolsó kilenc sora egy-egy szótagroncs lesz): „megettem a vör / ös áfonyát / amit a konyha / szekrényben ha / gytál / megtalál / tam a polcon / eszem / be jutott éjjel / a szilva a versben”. A fragmentumosság minden ízében átjárja, jellemzi a kötetet, mégsem mindenestül üdvözítő módszer. Épp a vélhetően ars poetica-szerűnek szánt textus, a röltex(t) versrövidáru kínálata kliséket is befogad („a születésnap ismert / halálom napja nem” – [21]; „ahova valamikor / ebédelni jártam / ott most a pénzügyeimet intézem” – [24]), s ezen a tágasabb kontextus sem segít („a szerelemből ügyintézés lesz / csekkfeladás” – [25]). Egyenletes az önmagát uralni igyekvő-tudó, el-elfúló és visszaküzdött hang, ám nem az egyenletes minőség a könyv fő erénye.
A kölcsönlakás Györe prózájával ugyancsak érintkezik, mélyritmusa rokon azzal. Az Apám barátja (2006) kritikusaként Báthori Csaba vette észre: „Györe Balázs sok kis esemény-szemcsét seper a lapokra”. Lírai áttételben most sincs ez másképp. Érdemes időzni még Báthori szavainál: szerinte az epikus Györe „bámulatosan takarékos, tapintatos modorban mindent megemlít: a barát rigolyáit, a rejtőzködését, az elesettségét. Egyedüllétét, tolakodástól mentes ragaszkodását, szertartásszerű érkezéseit, minden fellelhetőt. Egész magányéletét”. Az önjellemzés, a személyes helyzet- és sorsanalízis intenzitása, a csöndes, elfojthatatlan, hatékony megszólalás dísztelen szépsége megengedi a feltételezést: a kötet beszélője mintha már maga lenne az éltében és holtában, nyomaiban és jeleiben folytonosan keresett apa apa-korba érkezett barátja. Mondandójában a Megszakítottam egy regényt uralkodó betegségmotívuma helyébe a korábbinál is súlyosabban, noha változatlanul a panasz kiiktatásával szólaló magányélet tolult. Ennek az állapotnak az EKG-ját rajzolják ki a kutyanyelv fel-le pulzáló szálkamondatai.
Az iménti idézetek felfedik a hágcsós logikát, mely tartalmi vagy formai hasonlóságokkal lépteti egymás nyomába a szétbontott (tag)mondatokat, szavakat. Híd és palló, tűr és feltűr, indulj és ingujj: hasonlóak másutt is az erőterek. Általában érdekes, intenzív a konstrukció, vibrál a vonzásba-taszításba sűrített többértelműség. Köszönhetően többek közt a magukat sokszor még önmutogatásukban is álcázó, a gondolhatónál sokkal nagyobb számú rímeknek. Az összecsengés gyakorta nem egyéb, mint ismétlődés, ragrím, ál-önrím, ilyesfajta megoldásokkal: „mindent bezárok / bedeszkázok / szűkület / és / szürkület” [fél hattól fenn vagyok]. Ritka, hogy elkanászodik a rím, ám akkor sem hoz derűt a keserű összképbe a stiláris kacaj. Íme, egy kutyanyelv, poénja a végén csattan: „benéztem egy ablakon / az ulászló utcában / egy női kart láttam / a vállat már nem / valami megszakadt bennem / mint a fű gyökere / ősszel a földben / a baba karja kijár / elhúzott függöny / tiszta ablak / ulászló király” [benéztem egy ablakon]. A pars pro toto-széttépettség, a tekintet korlátozottsága hívja és katalizálja az asszociációkat. Nagyon távolról, a föld alól is.