Jelenetek az előadásból

Az utazás Goethe Faustjának egyik alapmotívuma, bár csak a dráma második részében válik igazán hangsúlyossá, amikor térben és időben egészen a görög antikvitásig kalandozunk. Igaz, az első részben is akadnak „kirándulások”, miután a kétségbeesett tudós megköti a paktumot Mefisztóval, és végre-valahára elhagyja dolgozószobáját. Útja a lipcsei diákokhoz vezet, majd föl, a Harz-hegység sziklái közé. És ez csak a felütése egy igazi világ körüli útnak, amelynek során Faust és Mefisztó mesebeli lényekkel, egy fantasy-világ különös teremtményeivel is találkozik (ami a hagyományos színház számára mindenféle nehézségekkel szokott járni).

Az előadás alapötlete – Faust utazásainak terepe a New York-i metró – markáns indítás; Balázs Zoltán a Budapest Bábszínház nagyméretű színpadán meggyőzően használ ki számos játéklehetőséget, miközben az állomásról állomásra haladást is újraértelmezi. Mindenekelőtt azonban – ami igazi meglepetés – Balázs rendezése a bábszínház legkülönfélébb formáit ötvözi a színészi játékkal. Ez a gesztus a Faust keletkezéstörténetének egyik momentumát is felvillantja: Goethe állítólag négyéves korában ismerte meg az ördöggel paktáló ember akkoriban népszerű történetét, mégpedig a nagyanyjától ajándékba kapott játék-bábszínház révén. Goethe maga később úgy nyilatkozott, hogy egy „jelentős bábjáték” inspirálta a darab-páros megírására, amelyen azután kereken ötvenöt évig dolgozott.

A bábokkal és színészekkel kombinált színházi produkció természetesen már a kezdet kezdetén ledobja magáról a filozófiai béklyót, amelyet elsőként szoktak fölemlegetni Goethe Faustjával kapcsolatban. Az előadásban megjelenő különféle Faustok számára – Mefisztó és az öt Margit-figura mellett – főként a mesebeli figurák jelentik az igazi vonzerőt. A dráma mindkét része által ihletett furcsa alakok és díszletrészletek montázsát nem könnyű átlátni, de a laza „állomásdramaturgia” amúgy is jellemző a második részre.

Az egyes időszakaszokat összekötő pink színű szimbolikus figura – félig hal, félig ízeltlábú, vagyis afféle evolúciós hibrid – a legtöbb jelenetben szerepel mint valami furcsa megfigyelő: őt, akárcsak a bábok jelentős részét, bottal mozgatják. Az elképesztő habszivacs pénisz-szörny viszont embernagyságú mozgó szobor: megmutatja, hogy a Balázs-féle színház a fantazmagóriák vizuális megalkotásában rejlő humor és az öröm segítségével szabadul meg az alapanyag állítólagos béklyójától. Hasonlóan felszabadító élmény a híres Homunculus, amelynek színpadi megjelenítésébe már rendezők és díszlettervezők nemzedékeinek tört bele a bicskája: a végtelenül egyszerű pálcikaemberke-megoldással magával ragadóan könnyed ábrázolást kap.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ha Balázs rendezését a hagyományos drámai színház felől nézzük, amely ma már a legváltozatosabb technikai lehetőségekkel rendelkezik ahhoz, hogy megjelenítse Goethe lényeit és Mefisztó trükkjeit, mégis meglepődhetünk, mi mindent sikerült elérni ezzel a nagy formátumú, integrált bábszínházzal. Csak egyszer láttam olyan előadást, amely legalább elemeiben összehasonlítható Balázs Zoltánéval: amikor 1999-ben a Schauspiel Frankfurtban az akkor még egészen fiatal rendezők, Tom Kühnel és Robert Schuster színészekkel és bábszínészekkel dolgozták fel a Faustot. Kühnel és Schuster, akik egyébként Thomas Ostermeier osztálytársai voltak a tekintélyes Ernst Busch Színházi Főiskolán, diákéveik alatt részben együtt tanultak a bábszínészekkel, és ez később meglepően gyümölcsöző eredményekkel járt. Az összes varázslatot, trükköt és mesebeli lényt bábszínészekkel valósították meg, miközben Peter Stein a maga „vágatlan” Faustjában (2000) a nehéz második részhez érve videokivetítőhöz folyamodott, hogy megmutassa ezeket az alakokat a – Goethe szavaival – „inkommenzurábilis” műben. Balázs két és fél órás körképe a metró hétköznapi keretei között a darab fantasztikus oldalát hangsúlyozza, anélkül, hogy hagyná elsikkadni az első rész központi történetét. Ugyanakkor a színészek és a bábok közötti interakció helyenként elvékonyodik, ami arról árulkodik, hogy az integrált színjátszásnak ezen a válfaján van még mit fejleszteni.

Fordította: Nádori Lídia

Korábbi írásunk az előadásról: Kovács Dezső: A képzelet szeszélyes játékai