Könnyed kézzel, nagy tapasztalattal szövögeti Gabnai Katalin a színház és a dráma esszenciájának, történetének, kulturális környezetének és a mindeközben felmerülő tömérdek egyéb asszociációnak a hálóját. Pontosabban: hálózatrendszerét. Egymással összefüggő, oda-vissza utaló, inspiráló irodalmi- és drámaszövegek, játékötletek, de még a kellő szöveghelyeken indokolt kis szószedetek is felvillannak. Hálók és horgok mindenütt.

Hálók és horgok, amelyeket hatalmas játékkedvvel, egyszerre okosan és érzelmesen font körénk a szerző – a színház belsejébe és örömébe csalogató párka. Elsőre merésznek tűnik az alcím, melyben Gabnai Katalin a könyvet „szülőknek, nevelőknek, fiataloknak és színházbarátoknak” ajánlja. Azután – úgy vélem, így lesz majd – szép sorban mind fennakadunk valahol, valamelyik ízletes, többrétegű csalin. 

A könyv első nagyobb fejezetében szinte brook-i bevezető lépeget végig a cselekvés-nézés-rítus-szerep-mintha (hogy csak párat említsek) stációin, mintegy jelezve, hogy a következő nagyobb egységben a színháztörténeti átfogó kép csupán egy lehetséges rendszerező elv lesz. A dráma- és színháztörténet milliószor leírt – és sokszor mindig ismételten ugyanazt, ugyanúgy leírt – mozzanatai itt és most az olvasmányon túlmutatnak, személyessé, egyben sokdimenziós anyaggá, jövőbeni színházi jelenlétté válnak. Végül a könyv egyharmadát teszi ki az a szöveg- és játékötlet-gyűjtemény, amely jövőbeni tantermi, színpadi gyakorlatokat tartalmaz: monológok a magyar drámairodalomból, ringatók, dünnyögők, versek a legkisebbeknek és szövegek, játékok, gyakorlatok középiskolás- vagy akár fiatal felnőttkorig.

És most az összeszövögetett, szimultán háló-rendszerről. A színházelméleti és történeti fejezetek egészen rövid, sokszor csak néhány oldalnyi kis részekből állnak, némi történeti vagy elméleti információt tartalmaznak, majd ugrásszerűen rátérnek a gyakorlati példákra, vagy még inkább: drámai szövegrészekre, versekre. Harmadik rétegként valóságos kis enciklopédikus szószedetek következnek, és végül a könyv, a háló negyedik rétege következik, a lehetséges gyakorlati tanításra vonatkozó ötletek, tapasztalatok.

Az informatív egységeket is úgy kell elképzelnünk, hogy például a szerep fogalmát bevezető szövegrész címe Buborék az időben, és azzal a képpel indít, ahogy a pizsamában bazsalygó Öcsi utánozza a szomszéd Géza bácsit, amint a létrán egyensúlyozva megpróbálja kicserélni a villanykörtét. Persze jóval komolyabb felütést kap például a rendezőről szóló fejezet, vagy a neoavantgárdról szóló rész. 

A hol elméleti, hol gyakorlati bevezetőket követő irodalmi szövegrészek nagy erénye, hogy implicite tartalmazzák azt az információt, miszerint a klasszikus értelemben vett drámai szövegen, dialóguson vagy monológon túl számos olyan irodalmi műfaj létezik, amelynek igenis a legszorosabb köze van a színpadhoz –a mutatványt például egy Baudelaire-vers, az ír drámaírókat egy Yeats-vers, és értelemszerűen számunkra Wilson színházát egy Pilinszky-szöveg hozza közel. És megfordítva, olyan, véleményem szerint a diákok számára rendkívül lényeges, kreatív, nyitott gondolkodásra sarkalló kijelentés szerepel ebben a könyvben, mint ez: „Csehov, noha verseket nem írt, a világirodalom legnagyobb költői között van.” (212.o.) 

A könyv harmadik rétege a már említett szócikkek összessége; olykor etimológiai magyarázattal bevezetett egymondatnyi leírások, amelyek maguk is szabad, nyitott kis szövegek az éppen aktuális diskurzushoz kapcsolódva. Sajnos magukat a lényegi fogalmakat külön felkutatni nem lehet: nincs szómutató a könyv végén, így ha éppen nem az adott szövegrészben matatunk, nem tudunk egy-egy fogalmat visszakeresni. Részben érteni vélem az indokot: nem kifejezetten színházi szótár ez, tessék szépen végiglapozgatni ezt az élmény-könyvet, és úgy kisilabizálni a szubsztanciát. 

Itt van egy példa: nehezen megragadhatósága miatt kifejezetten vadászok a katarzis fogalmára. Megvillan ebből valami mindjárt az könyv legelején: „Izgulunk értük, féltjük a megszeretett szereplőket, részvétet és sok esetben félelmet érzünk, amikor beleéljük magunkat a sorsukba.” (25.o.) Majd jóval később Lessing újraértelmezésében megint szóba kerül a katarzis (148.o.), de közvetett módon számtalan szöveghelyen ott lapul, mielőtt tömör megfogalmazásában előttünk áll, a híres rilke-i mondatra épülve: „változtasd meg élted!” (Tóth Árpád fordításában). Minden kajánságom elszáll a szó eredete, korabeli és mai értelme vonatkozásában, és abban, hogy mennyire lehetetlen vállalkozás megmagyarázni (esetleg középiskolás fokon) a katarzist. És táncol még e jelentés körül a befogadásra vonatkozó számtalan olyan kijelentés, mint például: „csak a szenvedések tanítják meg az embert arra, amit tudni érdemes” (45.o.) vagy hogy az igazi nagy alkotásokkal találkozván, Robert Frostot idézve „gyógyíthatatlan sebet kapunk” (53.o.). 

És végül a negyedik réteg a tanári információk közlése, ahol Gabnai Katalin pedagógus és drámapedagógus, színházi szakember kollégáit idézi – például Almási-Tóth Andrást, Kaposi Lászlót, Nánay Istvánt. A tanári információk tanítás közben alkalmazott példákat, óravázlatokat, ötleteket és tapasztalatokat tartalmaznak; részben gyakorlati segítség ez a pedagógusok számára, de úgy vélem, talán inspirációként hasznosak a leginkább, hiszen a számtalan megközelítés, lehetséges előadási mód, magyarázat biztosan felszabadító hatású egy hagyományos tanórai vázlattal összevetve.

Bármennyire lehetetlen vállalkozásnak is tűnt, Gabnai Katalinnak igaza volt a nagyon széles célközönség tekintetében. Első nagy színházi könyvnek gondolom ezt a szellemi és érzelmi kalandokkal teli breviáriumot: azok számára, akik nézőből közelebbi érdeklődőkké válnak, azoknak, akik nagyobb áttekintést szeretnének túlkanonizált gesztusok nélkül, azoknak is, akik tanítják és talán legfőképp azoknak, akik elkezdenének végre játszani.