Ez rögtön fel is veti a kérdést, mi légyen Fóti Péter könyve: beszámolók kissé kusza gyűjteménye vagy tán tudományos munka. Ugyanis, bár egyes egyetemisták szívesen használják a közösségi hálózati rendszereket kutatásaikhoz, az iwiw aligha használható pontos kutatásokhoz, az iwiw-en feltenni kérdéseket korántsem elfogadott kutatási módszer. Fóti Péter a könyv első fejezetében mégis úgy tesz, mintha egy megalapozott kutatás eredményeit hozná napvilágra. Joggal várhatna hát az olvasó – a hosszúra nyúló bevezetés után – reveláló eredményeket, de legalábbis értékes, tanulságos írásokat, amelyekből kiderül, milyen volt a rendszerváltás, miért sikerült félre, ha félresikerült, miért érzik oly sokan azt, hogy vesztesei a változásoknak, miért csalódtak annyian a politikában, hogyan nyomja rá bélyegét a rendszerváltás néhány anomáliája a mai közállapotokra is. De egyetlen fontos kérdésre sem kapunk választ.

Jobban tesszük, ha úgy olvassuk Fóti Péter könyvét, mint egy gyűjteményt, amelyben ismerősei mondják el, hogyan is élték meg a kilencvenes éveket. Fóti megadja, miket kérdezett az iwiw-en az írásokat küldőktől, és azt sem hallgatja el, hányan nem válaszoltak, hányan áltatták, hányan csapták be: már e bevezetés alapíze is keserű. És ez az íz, ez a kellemetlen íz végig megmarad. Már-már kínos részletességgel számol be Fóti – aki egyébként a könyvet jegyző kiadó vezetője, tulajdonosa is – arról, hogy kik, hogyan kerülték meg a válaszadást. Ki lehet találni, ki mit gondol Fótiról, ki milyen viszonyban van vele, mennyire fontos neki a viszony ápolása. Fótinak a könyv felét kitevő bevezetése azért is tűnik irdatlanul hosszúnak, mert felsorolt kérdéseire a válaszadók többsége nem is reagált, egyszerűen csak írta a magáét. Van aki – például Erős Ferenc, a kiváló pszichológus – a Mátyás királyt megtréfáló leány szelleméhez hűen adott is írást, meg nem is: nem felelt a kérdésekre, csak beadott egy részt kilencvenben, tehát a rendszerváltás idején, Izraelben írott naplójából. Igazat kell adnunk neki, elvégre minden élettörténet többet árul el a korról, mint egy hosszas válasz valaminő hellyel-közzel átgondolt, de összességében érdektelen kérdőívre. Ha a történetek szereplői egy diktatúrában élnek, akkor a diktatúrával a történetük megszívja magát: minden következetesen végiggondolt és őszintén elmondott történet lakmuszpapír, ami kíméletlenül megmutatja a kor valódi színeit. A rendszerváltásról úgy lehetne beszélni, ha történeteket mondanánk el. Meséket. A kérdésekre adott válaszok félrevihetnek, hiszen mit árul el az valakiről, hogy még első házasságában él – mint a bevezető szerint minden második válaszadó –, hiszen annyi megcsalás és hazugság bújhat meg e kétségtelenül igaz válasz mögött, hogy az egyszerű válasz – még nem váltam el – hathat a teljes igazság fényében egyenesen ironikusnak is.

Fóti könyvének két nagy fejezet van. A rendszerváltás élménye című a szerkesztő-szerző beszámolója A rendszerváltók élménye című fejezetben olvasható írásokról; azok összefoglalása, táblázatokba foglalása. Mivel Fóti mintavétele messze nem reprezentatív – ezzel szociológiát oktató tanárként tisztában is van, nem is állítja, hogy az –, ezek az összefoglalások, bár nem unalmasak, a második fejezet fényében (egyrészt azért, mert van második fejezet, tehát olvashatók is a beszámolók, másrészt azért, mert annyian adtak kerülő választ) feleslegesnek tetszik. A második fejezet címe ráadásul félrevezető: hiszen nem csak rendszerváltók mondják el, mi történt velük a kilencvenes években és korábban, hanem a rendszerváltás mellékszereplői is (ilyen: a szegedi egyetemi oktató, és a Nők Lapjának dolgozó miskolci hölgy is…). Fóti nem tisztázza – márpedig ha fejezetcímmé teszi a fogalmat, tisztáznia kéne – kiket is ért rendszerváltókon. A válaszadók közt van valódi rendszerváltó is, olyan, aki ott volt Lakitelken, a tűz közelében, akinek véleménye fontos lehet Pozsgay Imréről vagy Gyurcsány Ferencről: ilyen a legérdekesebb életrajzot beadó Bozóki András, akinek a legszínesebb élet is adatott meg, tehát könnyű dolga volt, valamint a nagyon kiábrándultnak ható Petőcz András, és a magát – nemes egyszerűséggel – az ország egyik legkiválóbb, nagy tehetséggel megáldott újságírójának nevező volt Népszava-főszerkesztő Kereszty András. Némelyik életrajz, így különösen Keresztyé, meglehetősen pikáns. Erősen támadja (curriculum vitae-nak is nyugodtan titulálható) mai sajtó elleni expozéjában a Népszabadság főszerkesztőjét, Eötvös Pált, többek között azért, mert nem állt kötélnek, hiába unszolta, nem keresztelte át a lapot Szabadságra. Mivel akkoriban ezen a címen jelent meg a szélsőbal lapja is, ezen – szerintem – nincs mit csodálkozni. Azon viszont van, hogy az írásból élők (élni próbálók) milyen pongyolán fogalmaznak, hogy a sajtómunkások írásai semmivel sem ékesszólóbbak, mint Nagybán Ágnes leíróé, aki az egyik legőszintébb életrajzot jegyzi. Az oknyomozó riportjai miatt joggal népszerű Vajda Éva van olyan rafinált, hogy a Postabank-ügyről írt nagy port kavart cikkét foglalja csak össze. Ez is, akárcsak Erős Ferencé, méltányolható megoldás: a Postabank-ügy valóban többet árul el arról, hogy mi történt a kilencvenes évek elején, miért vesztették hitelüket a politikusok, mint a töredelmes vallomások. De lehet, elég lett volna csak Bozóki András életrajzának egy epizódját kiemelni ahhoz, hogy érzékeljük, mennyire gyerekcipőben járt még a kilencvenes évek közepén is a demokrácia. Bozóki egy olyan egyetemen tanított az USA-ban, ahová többnyire leszbikusok jártak, fekete és kínai fiúkkal barátkoztak a fiai, együtt szurkoltak a fekete szülőkkel kosárlabda-meccseken, miközben idehaza a politikai élet meghatározó szereplői Csurka István, Torgyán József és Szabadi Béla voltak. Nehéz nevetés nélkül megállni.