Forgách András író, dramaturg 2014-ben tudja meg, hogy az 1985-ben elhunyt édesanyja ügynök volt, de főként kém. Arról már korábban is voltak információi, hogy az akkor már elmegyógyintézetben kezelt apja, a notórius kommunista újságíró is jelentett, s hogy egyéb tevékenysége még ennél is ártalmasabb volt. Az anya figurájára azonban csak némi baljós árny vetült. Idegensége (Palesztinában felnőtt, gyönyörű, bibliai névvel megáldott asszony, aki csak törte a magyar nyelvet), ideológiai terheltsége (még a nyolcvanas években is keményvonalas sztálinista), a családot összetartani akaró konok szelídsége, jósága nagyon is ellentmondásos személyiségnek mutatja. Így amikor az író megtudja, hogy az egyik családtagjáról akták vannak, már alig van kétsége, hogy ki is ez a hozzá nagyon közel álló személy. „De mitől is volt bennem ez a bizonyosság? Talán a rebbenő ajka, amikor éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy ott van a nyelve hegyén, de végül mégse mondja ki?” (163.) És a sejtelem valósággá válik – az anya nem Bruria, hanem az apja fedőneve után PÁPAINÉ-ként jelölt ügynök -, az író élete pedig gyötrelemmé.
A regény egy nagyszerűen komponált előjátékkal kezdődik, amikor is három belügyér köszönti egy budai presszóban az anyát a hatvanadik születésnapja alkalmából. Van virágcsokor, ajándék, képviselőfánk, finoman zsúfolt, titoknokok szőtte beszélgetés. Mintha egy belügyi operett színpadán lennénk, a jelenet légies, már-már túlfűtötten érzéki, hiszen az asszony még hatvanasan is nő, aki képes hatni a férfiakra. A folytatás sem kevésbé érdekes, bár sokat veszít erejéből. PÁPAINÉ két fia ül a belügy útlevélosztályán, hogy megkapják az izraeli utazáshoz szükséges engedélyt, amely az anyjuk általuk mit sem sejtett további tevékenységéhez kötődik, meg kell látogatniuk Jeruzsálemben a nagyapát, ezt a nagyon érdekes mesebeli alakot, aki 1920 táján érkezhetett Magyarországról Jeruzsálembe, ősei földjére, nem sejtve, hogy egy palesztinok lakta város lesz az újonnan választott hazája, s ahol ténylegesen otthonra talál az arabok lakta Szentföldön. (Ennek a történetét Forgách a Zehuze című családregényében meséli el.) A fiatalabb fiút, az írót megpróbálják szelíd kényszerrel rávenni, hogy keresse fel a hivatalt, számoljon be az ellenséges, kommunistaellenes Izrael-beli tapasztalatairól az utazása után.
Ha eddig csak kósza sejtésünk lett volna, hogy az anya feladatvállalása, kényszeres ideológiai elkötelezettsége meddig is terjed, azt a következő fejezet már egész meztelenségében mutatja be. Az író lakásán ideiglenesen tartózkodó Petri György lesz a célszemély, a lakás lehallgatását lehetővé tévő belügyes technikusok az anya félrenéző egyetértésével poloskázzák be. S itt akár az eddig jóhiszemű olvasó kissé elmereng az eddig felvázolt helyzeteken, a családot behálózó kusza ideológiai és személyes viszonyokon. Az ellenzékkel szoros kapcsolatot tartó gyerekek, és a köztük anyaként sürgölődő PÁPAINÉ kapcsolatán.
A következő fejezet az írásmű értelmezhetetlen mélypontja, az olvasó számára legrosszabb ponyvákra emlékeztető hisztérizált fiúi kitöréseivel íródik tovább. Az eddigi jeleneteket az ügynöki jelentések szövegszerű idézetei lábjegyzetelték, mintegy ezeknek a szövegeknek a vázára szerkesztette meg az író a dramatikus jeleneteket. Most azonban az anya súlyos betegségeit dokumentáló belügyes jelentéseket látja el lábjegyzetekkel az író. Ezek a lapalji kommentárok annyira alpáriak, hogy bizonyos szempontból az elbeszélés eddig komolyan megélt részleteit is hiteltelenítik. Hogy csak a második megjegyzést idézzem a húszból: „Mit mondtál, te dög, te patkány? Hogy csak tapintatosan? Mit akarsz te még csak tapintatosan az én anyámtól elintézni, mi közöd neked az én anyámhoz, vedd le azt a mocskos kezedet az én anyámról, mert velem gyűlik meg a bajod, te szargubanc, te tapintatos rohadék!”(99.) Mindez egy utcai vagy kocsmai veszekedés verbális megnyilvánulása is lehetne. Nem beszélve az időbeli hiátusról, amikor harminc év késéssel veszi fel a küzdelmet a legkisebb fiú az anyját már rég besározó, talán már nem is élő belügyérrel. Kínos ez és nevetséges, talán lehetetlen is kifejezni azt a fájdalmat, amit egy fiú ebben a helyzetben érez, de mindenképpen megtörik itt a varázslat, amely pedig eddig éppen a visszafogottságában éltette ezt a többszörös ellentmondásokkal telizsúfolt könyvet. Ha eddig csak a főhős szellemi farkasvakságáról szereztünk némi bizonyosságot, úgy a következő fejezetben már bizonyos ízlésrombolás és szerecsenmosdatás következik.
Itt az édesanya, Bruria irodalmi próbálkozásaiból kapunk egy adagot. Mivel ezek a szövegek nagyon hibás, töredezett nyelviséggel íródtak, csak szelíd jóindulattal nevezhetjük őket verseknek. Van néhány szép sor, talán bizonyos drámai kimondatlanság is feszül a képhasználatban, ám nem többek egy általános iskolai tanuló gyanúsan sokat mondani akaró próbálkozásainál. Ugyanakkor Forgách András költeményeit, amelyek a családjáról szólnak, semmiképpen nem minősíteném. Rengeteg töredéket használ a családi mitológiából, de egyéb idézetekkel is telezsúfolja. Félkész, nem éppen minden eredetiséget nélkülöző, kihagyásokkal teli töredékei egy megírhatatlan családi eposznak.
Az utolsó fejezet már tárgyszerűen és időrendi sorrendben veszi vizsgálat alá a két szülő ügynöki jelentéseit. Ha eddig még lett volna némi hajlamunk, hogy megértsük a tetteik mozgatórugóit, itt már csak egy olyan fajta undort érez az olvasó, hogy a jelentések fogalmazói, Illyéssel szólva, magánszorgalmú kutyaként vetik bele magukat a céltalan és haszontalan besúgások, titkos beszervezések munkájába, az idegen hatalmak (Izrael, nyugati zsidóság) elleni harcba. A regény egyik legelgondolkodtatóbb anyai vallomása erről: „a zsidók, ha zsidónak érzik magukat (mert valószínűleg van egy ilyen érzés, igaz vagy hamis, de van) megtalálják a módját, hogy az izraeli politikát igazolják.”(220.) – éppen az Európában történt tragédiák szellemi negligálása, egy Palesztinában felcseperedett ember szemszögéből. Ezek a beszervezési kísérletek legtöbbször a család tagjait célozzák: a Mata Hariként buzgólkodó anya konspirációi, kevés sikerrel és kevés tehetséggel, talán eszköztelenül is, hiszen a magyar belügy már csak önműködő, fogatlan oroszlánként tekint rá. S ennek megfelelően a történetnek nem is lehet semmiféle pozitív kicsengése. A nyolcvanas évek lassan teljesen önmagát tagadó, magától elidegenedett titkos rendőrségének már igazából nincs is rá szüksége. Ha itt el kellett volna mondani valamit, azt az író, vagy az elbeszélő már csak egy nagyon kínos és önmegsemmisítő akarat zárasaként beszélhetné el, mert hiszen ítélet nincs, ha meggondoljuk, nem is lehet.
Hiszen a huszadik századot épp az ilyen bigott, minden belátást nélkülöző, töprengeni képtelen anti-Hamletek tették ördögivé. Minden, ami ezen kívül van, még arra sem érdemes, hogy belegondoljunk a fiú helyzetébe, amely hiába is idézi meg Esterházy, Bódy Gábor, Tar Sándor alakját, lelki drámáját, annak a belső küzdelemnek csak egy hisztérikus vadhajtása. Ha úgy tetszik, egy besúgó ponyvaregény, ahol egyfelől a szülők megingathatatlan ügybuzgalma, másrészt a könnyek és az anyát szemlélő érzelmesség teszik lehetetlenné, hogy huzamosabban átérezzük az író és a megjelenített figurák emberi tragédiáját.
Talán ha Forgách András megmarad a mű kezdetének távolságtartó, ironikus felütésén, ha képes lett volna érzelmi kitörések nélkül láttatni ezt a ritka családi-világnézeti anarchiát, akkor nem mindennapi könyv született volna. A téboly kikristályosodott rajzolatai lepnék be a rideg, már semmilyen mesterséggel tovább nem formázható követ.