Sem a Füstölgő ászok, sem A szupercsapat nagyvásznas adaptációja nem győzte meg a közönséget arról, hogy a direktornak helye volna a biztos kezű mesteremberek panteonjában. Noha az előbbi produkció egy kifejezetten szórakoztató, lüktető acid-esztétikával, fekete humorral, vérrel nem spóroló anarchista akcióvígjáték, mégsem ostromolja a 2002-es kiugrás csúcsait, utóbbi pedig csupán egy hatalmas detonációkkal tűzdelt, ám annál kisebb macsó-karizmával rendelkező blockbuster-jelölt. Ilyenkor sokan temethetnék az adott rendezőt, ám ezúttal nincs ok aggodalomra: az Ian Mackenzie Jeffers Ghost Walker című novelláján alapuló túlélőthriller állja a sarat, színvonalában ez áll legközelebb Joe Carnahan karrierindító zsarufilmjéhez.
Látható különbségekkel ugyan, de a Narkót és a Fehér poklot legalább annyira összeláncolja a forma, mint a tartalom. Nemcsak a megkeseredett, szikár hímekre koncentráló fabula jelenti a közös nevezőt, hanem az atmoszféra is, amit a leginkább depresszív, valamint hideg kékbe vagy szürkébe burkolt beállítások határoznak meg, így artikulálva a szereplők lelkiállapotát. (Emlékezzünk a Narkó tájmetaforát hasznosító autós dialógusjelenetére: mialatt a Ray Liotta által játszott felügyelő halott nejéről beszél társának, a kocsi ablakát és a szereplők arcát is ellepi a téli faágak kékbe mártott csendélete.)
 Jelenetek a filmből |
Zavaros gyilkossági eset felgöngyölítésére induló nyomozópáros helyett most a társadalom margóján időző olajfúró munkások társává válunk: börtöntöltelékeket, iszákosokat, született veszteseket követünk, akik az alaszkai havason, egy repülőszerencsétlenség után próbálnak életben maradni, nyomukban egy csapat kiéhezett farkassal. Carnahan végig betartja az aktuális zsáner szabályait, ráadásul – becsületére legyen mondva – kicsit még csavarni is mer a megkövült hagyományokon. Kezdetben a zsigeri hatáskeltésre fókuszál, illetve hibátlanul exponálja a műfajtól szokott típusfigurákat. Kapunk nagydumás fiatalt, nagydarab, jószívű fekete bőrű munkást, joviális családapa-karaktert, agilis túlélőt, bárdolatlan kívülállót és sokat látott csapatfőnököt. Természetesen, közülük a Liam Neeson megformálta szereplő emelkedik ki, ő kelti életre a túlélők vezetőjét, és megállapítható: kurrens akcióhős-szerepei közül (Elrabolva, Ismeretlen férfi) ez a leginkább embert próbáló, egyúttal a legnagyobb teret biztosító alakítása. Ottway szerepében, ha kell, határozott és kőkemény, ám ha arra kerül a sor, feltárulnak az emóciói és képesek leszünk együtt lélegezni vele.
A Fehér pokol első felében maximálisan érvényesül a thriller-motivika: a lecsapó állatok igazán veszélyesek, félelmetes voltukat kiszámíthatatlanságuk és ismeretlenségük alapozza meg. A Cápa spielbergi tradíciója szerint Carnahan legtöbbször nem mutatja őket teljes egészében, hanem sejteti a borzalmakat, és a szétnyílt mellkasokban, vérnyomokban megmutatkozó következményeken állapodik meg. Sötétben világító szempárokat vág be, egy-egy testrészt emel ki vagy a távolban rohanó fenevadak totáljával hozza ránk a frászt, így a „rémek” realisztikussá, földközelivé válnak, még annak ellenére is, hogy több vágóképen CGI-jal helyettesítették a farkasokat. Azért is kifizetődő ez, mert a film elején dominánsak a sokkszerű támadások, amik egy semmiből feltörő lábba, majd arcba harapással kezdődnek, és a kiszolgáltatott figurák halálával végződnek.
Ilyen váratlan helyzetek adódnak, ekképpen a néző is drukkol a főhősöknek, akik között burjánzanak az Életben maradtakból (amire az egyik figura viccesen utal is), A vadon foglyaiból vagy a Lostból rémlő konfliktusok. Hogyan szerezzünk élelmet, ki legyen a főnök, alkalmas-e rá, ki húzhatja sokáig… Sablonok követik egymást, ám a készítőgárda rendkívül ügyesen dolgozza ki mindet. Annál is inkább, mert a Fehér pokol második felétől – nevezetesen egy obligát tábortűz-beszélgetéstől – egyre jobban izzani kezd a történetbe plántált drámaiság, rádöbbenünk, hogy bár valódi, izzadságszagban fürdő renegátok alkotják a sorfalat, Carnahan nem feledi: egy történetet elsősorban a vele és a figuráival való azonosulás emel ki a szürkeségből.
Ennek rendje és módja szerint jellemfejlődést hoz a fáradó zsáner véráramába, intim rezdüléseket csempész a sztoriba, és noha egy-két alkalommal túllő a célon (az aranyos kislányokat, angyali feleségeket fehér fényben szerepeltető víziók miatt a film párszor a giccs késélén táncol), végül nem bukik el. Az elhalálozásoknak súlyuk van, a reménytelenség mind nyomatékosabb (a Frank Grillo által játszott modortalan Diaz szimpatikusabbá lényegülése, kivált az ő utolsó feladás-jelenete abszolút a film javára írható), a fának csapódások, jeges vízbe zuhanások, szúrások, lábtörések fájdalmasak, és a szemlélőt is megviselik, de a legrelevánsabb, hogy rendre csak annyi érzelmes jelenet látható, amennyire feltétlenül szükség van a drámai intenzitás megteremtéséhez.
Masanobu Takayanagi, a Warrior operatőre képes megszólaltatni a háborgó senkiföldjét, a (filmet produceri minőségben jegyző) Ridley Scott komponistájaként híres Marc Streitenfeld bús zongoraetűdje szintén derekasan támogatja a mozi hangulati tartományát, ezen hatáskeltő mechanizmusok révén a Fehér pokol még tragikusabbá és átélhetőbbé avanzsál. Akcióközpontúság helyett inkább szórványos ütközetek népesítik be a sztorit, mi több, idővel filozofikus-egzisztencialista színezetet ölt a film, cseppet sem véletlenül. Az utolsó 10-15 percben Carnahan a küzdőszellemet nevezi meg a történet vezérszavaként, és a korábban csak ritkán előforduló élet, halál, hit kifejezések a torokszorító fináléban nyerik el végső, módfelett ütős jelentésüket. Pompásan ötvöződik a férfiak keménysége a lelkivilágukkal, a zongoradallamokkal kísért pénztárcás/fényképes képsorozat velejét adja a mozi egyszerre gyönyörű és kíméletlen hangulatának, ám a legnagyobb hangsúly Neeson figurájára, és rajta keresztül a méltóságteljes halál árnyalására esik.
 Liam Neeson (A képek forrása: PORT.hu) |
Az utolsó percekben egy igazi harcost látunk, a természet magányos szamuráját, aki felveszi a kesztyűt és farkasszemet néz a hó borította vadon fenyegető erőivel. (Once more into the fray/ Into the last good fight I’ll ever know/ Live and die on this day/ Live and die on this day.) Nem kételkedhetünk abban, hogyan végződik az emberek alfahímjének és a ragadozók alfahímjének összecsapása, ám Carnahannek hála, a küzdelem ugyanolyan lélekemelő, mint amennyire balladai. Nyilvánvaló a halál közeledte – vagy James Berardinelli filmkritikus szavaival élve – a fény kihunyása (the dying of the light), és mégis: amikor Ottway belső utazása végéhez ér, és vállalja az utolsó nagy ütközetet, valódi katarzis lesz mind a karakter, mind a közönség jutalma.
Poétikus kalandfilm-thriller a Fehér pokol, amely az első félidő zimankós-naturalista atmoszférarajza után a második szakaszban kap szárnyra. Túlpörgetett szcénákra senki ne számítson, Joe Carnahan a lassúbb módszert választotta: nem az esztelen acsarkodásra, hanem az emberi tényezőre tette fel a lapjait.