Meg kell tanulnunk olvasni Esze Dóra új, a Kalligramnál megjelent könyvét. A tónus és a szókészlet ugyan már az első fejezet első bekezdésében beszédes, de a szövegfonás módja inkább csak a 3 egységre válik nyilvánvalóvá, s az utolsó, én-es számvetésben összegzi magát. „Eljött az idő, a mi időnk. Ideért az igazság. Kilóink gurulnak le rólunk. Már mindegy, mennyit eszünk, napról napra soványabb az ébredés. […] Csak úgy ragyogunk, amikor békés, forradalmi utunk a mérleg mellett visz el. Fürge májusi kedvvel érctorkunk harsogva zúgja a szélnek, mi századok könnyét mossuk le kedv szerint…”: e bekezdés – ezúttal a mi bekezdése – ötször élen, hatodszorra kissé hátrébb vetve szerepel, a nyelvtanilag minimálisan szükséges módosításokkal. A frazeológia ügyes kezelése (a május-mámor, béke és forradalom, az érctorokból szinte énekelhető optimizmus) ellenére a létezett szocializmus évtizedeinek a diétázás ténye és metaforikája által lehetséges dekódolása nem zökkenőmentes. Jelentő és hozzá kapcsolt jelentés kissé bicegve talál egymásra.
Igazán és teljesebben csak a vége felé, amikor a Nagy Októberi Almadiétáról is hírt, a diétásmozgalom főideológusáról, a Fiona Henne nevezetű bálványról is leplezetlenül szatirikus képet kapunk. Fiona Henne – aki „a mozgalomban fabrikálta magának ezt a nevet” – „Időnként valóban nagyon sovány volt, épp ahogy prédikálta, vagy még annál is, máskor pedig – és ezeket a szakaszokat emlegetik úgy a történelemkönyvek, hogy a nagyasszony elvonult, nyugalomban révedezni a még igazságosabb fogyókúrákon – mázsa fölé ugrott a súlya, de addigra már fényűző magányban tört és zúzott dühében…” A monumentális testalkatú úttörőre rácsodálkozó gyermeki én a tizenhárom és fél éves kori vízválasztó előtti és utáni egóját is magában hordva teszi mérlegre életét. Ebben a világban az élet – fogyás, és „Nyolcadikra már mindannyiunkból rutinos koplalót, káposztalevesezőt, fehérjekúrázót, makrobiotikus rezsimezőt kellett felmutatnia az iskolának…” A karikaturisztikus közelmúlt-ábrázolás nyelvi komponensei külön-külön szellemesebben működnek, mint az örökös súlycsökkentési mizéria receptúrájába törve. (A regény stratégiailag fontos, ellenpontozó szövegelemei a részletező receptek.)
Előadásmódban erősen eltérő a mű betegség-, haldoklás-, halál- és gyászepikuma. Voltaképp minden esetben, még az utóidejűség, a visszatekintés eseteiben is, a serdülő tudat dolgozza fel e folyamatokat, meglehetős takaratlansággal. A diétázás átvittbe forduló fiziológiája a testi kiszolgáltatottság, szenvedés keservével szövetkezik: Esze Dóra szerkesztési technikája eléri, hogy a saját sorsukat megélni kényszerülők elmúlásuk orvosi természetétől függetlenül a diétáskor áldozatainak (is) tűnjenek. A véghónapok, véghetek, végórák leképezése minden esetben igen szép, megrendítő. A tragikumban megbúvó összetett irónia okán Ernő bácsi elnémulásának, vegetálásának, halálának és szánalmas utóéletének példáját említjük. A Marokkóért rajongó, otthonát a Casablanca kinagyított filmkockáival és orientális portékákkal dekoráló, bőbeszédű bigámistát – akinek épp szótlanság és magány lesz osztályrésze – evés közben éri a letaglózó szélütés. Ernő „maga volt egy kis darab Rabat, arabeszkekben beszélt” (-arab, Raba-, arab-): az „arabeszkes” szófűzés, mondatcizellálás, textus- és íráskép-játék Esze Dóra regényének egészére (másként-másként mindkét régiójára) ugyancsak érvényes.
Megtanulja az olvasó az Ellenség olvasását, de egy befogadói gesztussal sem a mű címét, sem a fejezetcímeket nem fejtheti meg. Fogyaszt, Sejted, Ék, Vagy, Megérte, Légy: akár még a szófaj is kérdéses. Hat fejezettitulus, kétszer öt szótag; a címsor talán rímel is. A sejtetés, sejtesség, sejtelmesség párban jár a bizonyosságokkal. A helyenként túl-, helyenként alulfogalmazott, egészében ütőképes és eredeti regény befejezésében – „huszonnégy év elteltén” – a történetmondó, túllépve potenciális áldozat mivoltán („Anya, ezek engem meg akartak ölni”), kiküzdött (fityiszt mutatva: konyha-függő) szuverenitásáról tudósít: „Ami azonban a fogyókúrákat illeti, mindent lehetett mondani az életemre, csak azt nem, hogy megkülönböztethetetlen, hogy mindegy lenne, ők vagy én, hogy hasonlít. Ha valamihez van tehetségem, azt a konyhában mutatom meg. A gyász, a fájdalom, a veszteség jön és megy, én kísérletezem rendületlenül, egyedül. Kitalálok.”