Noha a Fókusz szekcióba válogatott dokumentumfilmek rendezőinek többnyire sikerült filmre kívánkozó témákat, történeteket, figurákat találni, a legtöbb munkából mégis hiányzott a valódi mélységi analízis, a kemény állítás – mintha a megmutatáson kívül nem tudtak volna mit kezdeni szerencsésen megtalált témájuk erejével. Mert a jó dokumentumfilm nem csak megmutatja a megtalált valóságdarabot, de föl is tár, felszínre hoz sok olyasmit, amit a felületen mozogva nem észlelünk. Nemcsak rácsodálkoztat a világra, de gondolkodásra, olykor – még nagyobbat mondok – erkölcsi állásfoglalásra is kényszerít.

Érdekes figurája Ukrajna egyik kicsiny falujának Eugen Hvatov. Mondhatnánk a falu (békés) bolondjának is. A Magam is emlékmű vagyok című ukrán film ezt a II. világháborút is megélt zsidó öregembert mutatja be, aki a környéken elföldelt áldozatoknak állít síremléket. Összegyűjtve a vas, fém és alumínium hulladékot, a saját képzeletét és kézügyességét használva készíti el a bájosan csúnyácska emlékműveket. Származását tekintve könnyen gondolnánk, hogy csak az elesettekre, az áldozatokra emlékezik. Eugen Hvatov azonban nem tesz különbséget a halottak között: számára mindenki a háború áldozata, a német vagy orosz katona éppen úgy, mint a deportáltak. Az elgondolás szép, de sem az „áldozatok vagyunk mindannyian” gondolat nem bomlik ki, sem az emlékezés „megszállottjának”, az öreg ukránnak az igazi arcát, motivációit nem ismerjük meg. Így bármennyire megkapó a története, megmarad a falu bolondjának a néző emlékezetében is.

A Határ című szlovák film kiinduló pontja egy egészen abszurd helyzet: Szelmenc egy kis falu, melyet egyik napról a másikra kettévágtak. A főleg magyar lakta falu egyik fele Ukrajnához, a másik Szlovákiához került. A buta, végiggondolatlan politikai döntés évtizedekre választott szét családokat és szerelmeseket. Bár Szlovákia csatlakozása az Európai Unióhoz némileg javított a helyzeten: létrehoztak egy határátkelő állomást a falu közepén, így legalább a szlovákok átmehetnek Ukrajnába, az igazi problémát nem sikerült megoldani. A rendező, Jaro Vojtek nem tudott mit kezdeni az abszurd helyzettel, így maradtak az olcsó fogások: a síró öregasszonyok, az éjszakai titkos határ-megközelítés és a falu lakóinak emlékfoszlányai, melyekből nem épül fel kerek történet. 

Európa és a térség másik nagy témája a cigány sors. Csubrilo Zoltán filmje a Getto sor nagyapa és unokája zeneszeretetét állítja párhuzamba. Lukács idős roma zenész, aki muzsikus cigányként próbálja előteremteni családja számára a mindennapi betevőt, de a keresett pénzből a gettósornál nem telik jobbra. Ebből szeretne kiszakadni tinédzser unokája, akinek szintén a zene nyújt segítséget, méghozzá a rap. Példaképe 50 Cent, akinek hányatott életében a sajátjára ismer. A rendező sajnos nem ás elég mélyre, megelégszik a felszínes és egyszerű párhuzammal, melyet ráadásul előre elmesél a film elején, nem hagyva semmi felfedezni valót a nézőnek.

Szederkényi Júlia Barlang című filmje kiemelkedik e válogatásból. Egy cigánycsalád hétköznapjaiba kukkanthatunk be Szederkényi kamerája segítségével. Nincsenek párbeszédek vagy interjúk, csak a megfigyelés számít. A rendező bőven ad időt nézőjének, hogy megfigyelje a nincstelenséget, az ínséget. E nézés során lassan a néző is részesévé válik a nyomorúságnak. A képek többet mondanak ezer szónál, a Barlang című film pedig többet mond el a cigányokról, a szegénységről, mint bármelyik hatalmas szociológiai tanulmány. 

Barlang

Tóth Artin Sebek című munkája Horvátország egyik hangulatos veterán kocsmájába kalauzolja nézőjét. A film elején még azt hihetnénk, hogy egy romantikus történetet látunk a horvát kocsma tulajdonosa és holland felesége kapcsolatáról, de hamar kiderül, hogy a kocsma „veteránságán” van a hangsúly. Koszovó, Szerbia, Horvátország – Közép-Kelet Európa egyik legszörnyűbb tragédiája, amelyről a világ azt gondolja, amit a háborúkról illik vagy szokás. De hogyan élnek tovább a helyiek, a túlélők? Erről szól Tóth Artin filmje, mely a személyes tragédiákon túl az ember felelősségét is vizsgálja.

Dokumentumfilmekkel alig találkozni a multiplexekben, és a tévék is egyre ritkábban vetítik e fontos műfaj darabjait. Pedig az idei CinePécs Fókusz is azt mutatja, hogy a való élet izgalmai és drámái olykor érdekfeszítőbbek, mint a kommersz mozi fikciói. De a dokumentumfilm is csak akkor üt, ha alkotója nem ragad le a talált tárgy puszta megmutatásánál, hanem erős víziója támad róla, ha markáns üzenetet formál belőle: ha filmes műként is képes helyt állni.