Jópofa szokás ez. Kivéve, ha az egyik patinás limlom megvásárlásával egyúttal egy démont is kapunk a nyakunkba. Ez történik filmünk hőseivel is. Adott egy elvált pár, két kiskorú lány és a feleség új barátja. A pár férfi tagja, Clyde (Jeffrey Dean Morgan) egyszerűen „sosem volt ott”, ahol egy apának kellett volna, míg a biztonságot nyújtó, de érezhetően unalmasabb új pasi (Grant Show) mindezt zsigerből hozza. 

Természetesen kettejük közül ő a fogorvos, a régi férj sokkal menőbb: kosárlabdaedző. A lányok közül az idősebb, Hannah (Madison Davenport) dacol, ő még fogszabályzót is hord, hiába mondja apja, hogy semmi baja a fogainak, hallgat a szakemberre. A fiatalabb, Em (Natasha Calis) pedig még mindig reménykedik, hogy anyjuk (Kyra Sedgwick) meggondolja magát és egyszer igazi szülei kibékülnek. Aztán ő lesz az, aki – mikor gondjaikat Clyde viseli – kiszúr egy garázsvásáron egy antik dobozt. Beleszeret, hiába lát a doboz eddigi gazdájának ablakában egy tetőtől talpig gézbe bugyolált beteget, aki üvölti neki, hogy ne. A dolgok innen kezdenek rossz irányt venni a történetben – és a filmben is sajnos. 

Merthogy a doboz, ahogy már tartalmából is sejthető (úgy mint madárcsontváz, gusztustalan fog, pókhálós gyűrű), nem átlagos, de legfőképpen nem jóindulatú doboz. Éjszaka például beszél a kislányhoz, magától kinyílik és millió molylepke jön ki belőle. És ez még csak a kezdet.

Mindezekkel nem volna semmi baj, történjenek is ilyen dolgok szegény kislánnyal, elvégre horrorfilmről van szó, arra pedig talán senki sem kíváncsi másfél órán keresztül, hogy gyerekek békésen játszanak a vásárfiával, a probléma csak az, hogy miután a Démoni doboz elkezd működni horrorként, ahogy a misztérium fátylait történetünk főhősei elől fokozatosan elhúzzák, nem hogy felcsigázna minket, amit látunk, de érdeklődésünk percről percre lanyhul. 

Arra gondolunk, milyen jó lett volna, ha a film minden plakát, hangzatos cím és trailer ellenére mégsem horrorfilm. Hanem, mondjuk, egy dráma erről az öt emberről. Furcsamód a nehezebb része a mesének, vagyis az, hogy ezekről az emberekről elhiggyük, hogy léteznek, hogy érdekeljenek a problémáik, az a dán direktornak, Ole Bornedalnak és csapatának láthatólag minden erőlködés nélkül megy. Igazi realista drámának kellene lennie a Démoni doboznak, ahol a doboz valami homályos, csak bölcsészek által értett szimbóluma az elmúlásnak, az otthon békéjének, vagy bárminek, ami kicsit is téglatest alakú. Az egyébként figyelemre méltó teljesítményű Dan Laustsen operatőrrel a rendező egyébként észrevehetően tett is arra egy sajnos nem elég markáns kísérletet, hogy a doboz többet jelentsen egy egyszerű tárgynál, így például sokszor veszi felülről a kisvárosi házakat, vagy amikor a kosárlabdaedző új házba költözik a film elején, szintén dobozokat látunk. És azt is pozitívumként kell megemlíteni, mert az ilyesmi mindig az igényesség jele, hogy egyébként békés jelenetekben is fel-felbukkan a képen egy-egy doboz, emlékeztetve minket a történet kulcsára.

De hiába minden, Bornedal végül mégiscsak egy átlagos horrorfilmet akart vagy mert csinálni. Muszáj volt, hogy a dobozból kijöjjön egy démon és utána pontosan minden úgy menjen (minden vizuális hókuszpókusz ellenére), ahogy az menni szokott. Mellesleg ez egy zsidó démon, egy úgynevezett Dybbuk, amely ismerős lehet a Coen-féle Egy komoly ember prekredit-szekvencéből is. Az meg Bornedalnak tanulságos, egyben megalázó helyzet, hogy ott a néző jobban félt a Dybbuktól, pedig csak egy barátságos, szakállas öregember volt, mint itt, ahol nagyzenekari fortissimóval kísért jelenetekben látunk egy kifordult szemű, hörgő kislányt bariton hangon fenyegetőzni, majd ugyanebből a kislányből előmászni Gollum unokatestvérét. 

És ezért is baj, hogy Bornedal a horrorba vágta a fejszéjét. Ugyanis a filmje, és ez főleg a színészeken látszik, ahogy a természetfölötti egyre nagyobb terepet kap, és átvenné a családi – ha nem is idill, de – hétköznapok helyét a terror, és alapjaiban kérdőjeleződne meg minden, amiben hittek, vagy amit tapasztaltak, egyszerűen elkezd érdektelenné válni. A színészek ugyan üvöltenek néha olyan mondatokat, hogy „ki vagyok én?”, vagy máskor azt is, hogy „ki vagy te?”, de látni a szemükön, hogy közben a gázsira gondolnak. Mi pedig arra, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik a szörnyűbb látvány: amikor Jeffrey Dean Morgan arcán nem tükröződik semmilyen érzelem, mikor a kislánya a családi ebéd közben belevágja kezébe a villát, vagy mikor egy másik jelenetben Kyra Sedgwick próbálja eljátszani, hogy megrendült. Alig emlékszünk ekkor már a film első negyed órájára, mikor ugyanezeknek a tehetséges embereknek még volt szerepük. Amikor még hittünk abban, hogy itt fog valami emlékezetes történni velük, hogy a Démoni doboz forgatókönyve tisztességesen meg van írva, amely képes meglepni a tíz év feletti korosztályt, amelyben van legalább egy meglepő fordulat.  

Főként a két gyerek magával ragadó. És főleg Natasha Calis. Ő az egyetlen ugyanis, aki képes szinte a nézőket is magával ragadóan felpörögni a másfél óra alatt. Szegény mindent megtesz, hogy kilépjen a mára retinánkba égett klasszikusok (Ördögűző, Ómen, A kör, stb.) árnyékából. Hogy húzza a többieket, a sok cinikus felnőttet, hogy szórakoztasson, mintha tényleg az élete múlna rajta. Hiába. Miatta a legnagyobb kár. És persze a popénekes Matisyahuért is, aki a nagyon halványan megírt zsidó ördögűzőt alakítja szemtelenül lazán.