A szöveg mindkét motívumot fenségesen kidolgozza. A virágmotívum az Egy virágszirom hosszú útja című fejezettől a különleges funkciót betöltő tulipánhal nevén át a Virágok egy téli könyvtárszobában hangsúlyaiig százszorosan jelen van (a virágtól, indától dzsungeles zárt helyek révén még megdöbbentőbben is, mint a szokottabb természeti formák által). A zabálás rejtettebb motívuma Darvasi László könyvének, illetve még a virág-beszéd áttételességénél is asszociatívabban, elvontabban beszéli el magát. Elég itt annyi, hogy a női főszereplő Pelsőczy Klárát nemegyszer a harapás által akarja magáévá falni a férje, Szép Imre, sógora, Péter is, és a Szép fiúk hol élő, hol holt féltestvére, Ádám is. Az asszony kezének eredendő vörös foltja, a testébe, combjába harapott zöldek és lilák úgy virítanak, mint egzotikus virágok.

Aki a Magvető Kiadó újdonságát, a keretes regény Virágzabálókat a mese vagy a legenda műfajához érzi közel, nem téved. Mindkét műfaj korán be is jelenti a fókuszálásra való igényét. Hatalmasan habzik a realitást és irrealitást költőien egybemosó történetmondás, olyan – sokat sejtető – panoramikus részcímekkel, mint például a Feszty-körképre (A magyarok bejövetele) tudatosan rájátszó A cigányok bejövetele. Semmi sem állíthat gátat a mesei, legendás áradásnak, mely végigömlik a majdnem hétszáz oldalon. A terjedelem, a sok mellékág vet fel ugyan kompozíciós dilemmákat, a dialógusokat – a szokásos gondolatjeles elkülönítés nélkül – a narrációba oldó textuskezelés azonban oly egységes szólamba fonja az egyébként is lebilincselő, szemszögváltogató históriás krónikázást, hogy a mű még nyer is a távolról egybekapcsolt elkalandozásokkal.

Az elsuttogott „Ébredj fel, Pelsőczy László! Ébredj fel, Pelsőczy László!” ismétlés, aztán – még mindig eléggé a könyv elején – a „Nem fogsz többé felébredni, Pelsőczy László!” suttogó, beteljesedő átka azonban mintha balladából kiszakított sor(kettős) lenne, s a textusalakítás, a tónus egésze megengedi, hogy a műfajelegyítő, kihagyásos, sötét balladai beszéd felől (is) értelmezzük a regényt. A Virágzabálók ezernyi titkossága, varázsossága szilárd tér- és időbeli törzsre terebélyesedik. Bár a cselekmény évtizedekre terjed, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyfelől, a 1879-es szegedi nagyárvíz másfelől zárt időképzetet indukál. S bár a cselekmény korántsem csupán Szegeden és környékén játszódik, e város uralja, szabályozza a lokalitást. Mind az idő-, mind a térkijelölés olyan előzetes ismereteket, tudat- és emléktartalmakat olvaszt magába (s olyannyira, mindenestül literarizált), hogy Darvasi, bármeddig rugaszkodik is mesélőkedve, mindig kötődik is a tizenkilencedikszázadiság egy nagy fejezetéhez. Lehet széttördelt, időbontó, ismétlő, újrareflektáló a cselekmény, az olvasó biztos talajt érez a lába alatt. Természetesen nem a monumentálissá növekvő, befejező valóságlátomáskor: nem az árvíz apokrif bibliai „könyvében”. Mert akkor a víz az úr.

Szép Imre és Pelsőczy Klára halálát előre tudatja a mű: „…a német felcser miatt haltak, szó szerint, éhen, miatta pusztultak el a lezárt lakásukban. A férfi és az asszony egymást ölelték, egymást falták fel az elátkozott szobájukban, melynek az ajtaját és ablakát magukra szögelték. Az emberek joggal fecsegtek. Virágos szoba volt a halálszoba, mindenféle növényekkel, indákkal és hajtásokkal telehordott!” (Ilyen kaliberű alkotás esetében nincs értelme belekötni abba, hogy Darvasi miért tobzódik a határozott névelők alkalmazásában – mint e citátum is elárulja.) Kevéssel utóbb viszont már alig értjük, hogy juthatott (juthat majd) idáig a pár. Házasságuk már korai szakaszában sem ígéri, hogy festékbe mártott szögekkel, lécekkel barikádozzák el magukat a külvilágtól, s egymást öleljék-egyék a megsemmisülésbe. Mint a Tisza a tiszavirágot, felzabálja, magába temeti kettejüket – egymásba temetkezőket – a kor, a korszak. A történetté, mesévé, legendává, balladává lett periódus, a múlt század előtti század, századközép. A „bogaras növénytudós” és felesége virágtarka pusztulásának megértetéséhez valóban arra a szerkezetre és kvantitásra mutatkozik szükség, amelyet Darvasi a páratlan kvalitásban kimunkál.

E látomásos nagyregény – tele tényszerű, szakszerű utalásokkal – nem a hasonló karakterű epika esetében általában felhozott modern latin-amerikai prózából sarjadzik főként, hanem a regényműfaj romantika közeli felfogásából, ellenerőként felhangolt kíméletlen kritikai attitűdjéből, és a magyar népköltészeti és regényhagyomány bizonyos elemeiből. Már a hosszú esztendők óta sorjázó folyóirat-publikációk is remélni engedték a nagyszabású regényajándékot, de az összetartó rendet csupán most mutatja fel a Virágzabálók. Darvasi A könnymutatványosok legendájához képest is hatalmasat lépett előre. Írói érdeme bizonnyal elnyeri majd jutalmát kritikákban, elismerésekben. Ám a talentum diadala, a személyes siker mellett talán a nemzetközileg is sikeres magyar prózaírói középnemzedék egyik eddigi opus magnuma sem láttatta ily egyértelműen, a különbözőségek ellenére micsoda belső összefüggések, hatások, inspirációk munkálnak ebben a prózamezőnyben. A (bűnös?) orvos Schütz bácsi – és a beszögelés-motívum – mögé rajzolódik Krasznahorkai László Sátántangója, a doktor figurája. Darvasi mondatstruktúrái szinte semmiben sem hasonlítanak az Esterházy-mondatra, az írótárs grammatikája mégis „benne van a levegőben”, ahogy a Závada Pál-féle, egyre bontottabb történetmeséléssel való rokonulás is. Ám kerüljenek zárójelbe a lehetséges párhuzamok, hogy Darvasit övezze vivát a szegek s Szeged regény-balladájáért.

Vö. Ficsor Benedek: Szavak árnyékában nyíló virágok
Eszéki Erzsébet: Prózai varázslat igazi nagyregényben 
Szilasi László: Regenerálódó titkok áradó körkörössége 
Kovács Rita: Az életimádat, amint (felül)írja önmagát 
Radics Viktória: Súlytalanság 
ÉS-Kvartett / Bárány Tibor, Gács Anna, Károlyi Csaba és Szilasi László beszélgetése a regényről