„Vörös a haja, mint a parázs, vékony is, de bumbi orrú, vastag talpú, nagy bakanccsal fut ide és oda a világban. És dagi hátizsákja van.” Így kezdődik Darvasi László új gyermekkönyve, amely karcsúsága ellenére nyolcvan obszervációt tartalmaz a pálcikák és környezetük életéből. Tehát kurta, velős megfigyelések, aperçu-k, rövidtörténetek ezek. Pálcikáról főképp azt lehet tudni, hogy pálcikázó életmódot folytat.

Mondom, kezdetben azt gondoltam, hogy Pálcika ember, bár neme akkor sem volt (a Szerelmes Pálcika című szöveg kedves rajza – Koncz Tímea illusztrálta a kötetet – mutat ugyan egy fiú- és egy lány-pálcikát, de hogy melyik a mi Pálcikánk, az nem derül ki), s hamarosan elmarad a vörös haj, a bumbi orr és a többi. Az írót más kezdi foglalkoztatni.

  Mi is? Hát a hasonlóság. Hasonló a hasonlónak örül. Pálcika országos barátságban van a Ropikkal – elvégre azok is egyfajta pálcikák. Érdekli a Marokkó nevű játék, találkozik a varrótűvel, s azok közelebbi rokonságával, a kötőtűvel és horgolótűvel. Bizonyos tekintetben a vonó is pálcika. És a rádió antennája? A sün tüskéi? A Karó, akire gyakran rászáll egy Vilmos nevű varjú? Az Oszlop, a Rúd, a zászlórúd, a fogpiszkáló, a gyufaszál. Távolabbi rokon a ruhafogas, a fakanál, a kínai evőpálcika, a saslik (bár itt talán téved az író, és csak a nyársa). S persze minden ág, gally, rönk, rőzse, gerenda, fű- és virágszál, minden fa, valamint, üsse kő, a toronydaru is. S van frizurás pálcika (az a rémes édesség, amely valami forgó dobozban kerül egy pálcikára cukorból), nyalóka-pálcika, füstölő-illatozó pálcika, szivarka-rúd, szívószál, horgászbot, fogkefe. Bekerült a rokoni körbe a fültisztító pálcika is (nem biztos, hogy az otológus – azaz fülész – nénik és bácsik nagy örömére, mert ők azt hirdetik, hogy a fül öntisztuló jószág, csak szappanos vízzel mosható, s a vattapálcával legföljebb a fülkagyló redőit szabad tisztogatni). Sok pálcika álma, hogy kerítésléc legyen belőle. Ne feledkezzünk meg az injekciós tűről. A varázspálcáról, a karmesteri pálcáról. A felhőkarcolókról, kéményekről, tornyokról, óriásfákról, villanypóznákról, s még a repülőgépről sem, hiszen ezek – távolról nézve – mind-mind olyan pálcikaformák. Továbbá bizonyos ételek: a spárga, a makaróni, a spagetti, a cérnametélt, s nem különben a virsli, a kolbász, a hurka; az utóbbinak még saját pálcikája is van. Az állatvilág sem ment a családi hasonlóságtól (zsiráf). A madarak fészkei görbe pálcikákból készülnek. Továbbá a ceruza, az óra mutatói, a biciklikerék küllői. A festő ecsetje (ő is frizurás pálcika, s haja színe attól függ, hogy milyen festékbe mártják). Talán az író humanista beállítottsága miatt hiányzik a bunkó, a bot, a hadvezéri pálca, s még a sétapálca is (amely a kuplé szerint egyenesen sétapálcika).

Mint látható, egy teljes világ kerekedik ki a pálcikarokonságból és hasonlóságból. A jó- vagy rosszindulatú, esetleg közömbös ellentétekkel, a gömbölyűkkel (görögdinnye, kisgömböc, elég dagi óvó néni), a lyukkal, a fenyegető Fűrész úrral (akinek rémisztő jelenléte azonban jóra is fordítható, például korhadt fák elfűrészelésére), továbbá a Szalonna Rablókkal, akik föltehetőleg a nyárs révén kapcsolódnak a társasághoz, amiképpen a félbe-fűrészelt cirkuszi művésznő Fűrész úr révén.

Szóval Darvasi László megvizsgálta azokat a dolgokat, „amelyeket »pálcikáknak« nevezünk. Mi a közös mindezekben? – Ne mondd, hogy »Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket ’pálcikáknak’« – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit (…) egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját”.

Nem tudom, hogy Darvasi László olvasta-e Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásait, amelyből a fenti idézet való, ahol a „játék” fogalmát behelyettesítettem a pálcikával. Persze van ebben egy kis csalás, épp annyi, amennyi a költőt megkülönbözteti a filozófustól. Hiszen a fent ismertetett halmaznak csak egy részét hívjuk eleve pálcikának, s jelentése sokkal kevésbé elmosódott, mint a játéké. Ahhoz hasonló „életlen képpé” – gyakorta éppen ilyenekre van szükségünk Wittgenstein szerint – a költői erőfeszítés által válik, amely nyelvjátékában létrehozza a családi hasonlóságot a zsiráf, a felhőkarcoló, a spagetti és a kínai evőpálcika között. Ez a hasonlóság-, rokonság-játék válik Darvasi könyvének fő tartalmává.

Az így létrehozott világot azonban használni kell valamire, s e könyv – mint minden igazán jó gyerekkönyv – filozofikus, s olykor moralista. Szavakat ad – gyerekeknek – a lét nagy kérdéseire. A ceruza boldog, amikor rajzolnak vele, de kopik a hegye. Akkor kihegyezik, amit imád. De jaj, minden hegyezéssel kisebb lesz, és borongva gondol arra, hogy végül elfogy majd. A pálcika mondhatná erre, hogy viszont ott marad utána a sok szép kép, de „vajon mit szólt volna erre a ceruza?”. A varázspálca mindenfélét elővarázsol – az obligát nyuszi mellett például „nagyfülű írót” –, de azért Pálcikának is van tudománya. Kinyújtózik a széktámla és az asztal közé, s ezzel átsegít egy hangyát a morzsákhoz. Noha ez nem varázslás, de ez is valami: „Egy hangyácskának enni adni. Például.” A szívószál pedig elismeri, hogy a málnaszörpnél, limonádénál és egyebeknél nem kisebb dolog, hogy Pálcikán viszont érzések futnak át.

Egy szöveg arra keresi a választ, hogy miképpen látjuk a világot. Egy másik, hogy miképpen valaki más bőrében. Az élet – mondja Darvasi, és minden állítására hoz egy pálcika-példát – nehéz, könnyű, bonyolult, kiszámíthatatlan, ünnepi, védelmet érdemlő, mulatságos, veszélyes, szép és pálcikás.