Gondoltam, hogy jó lesz. De hogy ez a mesélő-mozi így képes hatni, az mellbe vágott. Tudunk a szerzőről ezt-azt. Sokan álmukból keltve képesek ecsetelni a jelentőségét, de a Dante-élmény azért nem mindenkinek adatik meg. Talán az olaszosoknak. Dante az ő tercináiban – Parti Nagy Lajos szavával: „hármaskák”-ban – a vergiliusi hexameter „nehéz méltóságát támasztja fel” – mondja Szerb Antal. Babits fordítása, mint súlyos selyemkabát, lefogja a lelket, elzsongítja a figyelmet. Ez az este Babits rímes fordításával kivitelezhetetlen lenne. A mai fül kényszeresnek érzi a szüntelen csengés-bongást. 

 

Ehhez az egyszerre archaikus és bensőséges szertartáshoz Nádasdy Ádám rímtelen, áradó, jambikus versezete kellett, amiből Török Tamara készített 70 perces változatot, beleillesztve pár, napjaink poklát érzékeltető, megrázó vendégszöveget. S kellett Kocsis Gergely rendezői szeme és füle. 

 

Gyabronka József mesél. Ijedten, büszkén, szörnyülködve és kárörömmel, leckéztető, naiv humorral, s közben Vergiliust és Odüsszeuszt, sőt Francesca da Riminit is megjeleníti. A szó legszebb értelmében közvetít, értelmező alázattal, s a szakmabeliek magabiztosságával. Érti a bajt, s vendégül hozza a látomást, néha meghatottan, néha kételkedve, de mindig olyan természetességgel, mintha kukoricát fosztanánk körülötte éppen. Vetít. S olyan képeket vetít, melyekhez képest sok sikeres fantasy a fasorban sincsen. Páratlanul nagy mozi veszi kezdetét, belső képekből előállítva. Pedig egyetlen színész van előttünk, akinek a fekete ruházata alól épp csak kivillan az ördögvér színű pólója. 

 

Ez a színész Gyabronka József. 1975-ben végzett a főiskolán, Békés András osztályában, de sokkal inkább az 1969-71 közötti idő, a Keleti István vezette Pinceszínház tette „értelmiségi” színésszé. Azoknak a „szép beszélgetéseknek” a világa érződik most is körülötte, amit a hajdani pincések kaptak útravalóul. Népszerűségét a Zsebtévé Móka Miki figurájának megformálása hozta, sokat hívták és hívják filmszerepekre. Van egy Jászai-díja 1998-ból és egy lovagkeresztje 2007-ből. Játszott Montrealban, Győrött (itt például a Kiss Csaba rendezte Csehov-összeállítás, a De mi lett a nővel? gyűrött kalapos Gyabkinjaként volt nagy sikere), s volt a Bárka Színház tagja.  

 

Emlékszem az Esztergomi Várszínház 2002-es, Novák Eszter által rendezett Ibusár előadására, melynek egyik szenzációja – Jolán arany-fehér sujtásos mézeskalács-huszárjának szerepében – Gyabronka József volt. Ritmusérzéke, ruganyos teste-lelke, hiánycikk-férfiassága és színészi varázsa ugyanúgy érvényesült a huszárkapitány, mint a gitáron pötyögő, hajpántos vasutasfiú alakjában. Nagy szakmai sikerek részese volt a Krétakör Színházban 2002 és 2008 között. A Schilling Árpád rendezte Feketeországra ma is emlékszik mindenki. S én emlékszem a japáni módra egyszerű Zsótér rendezésre is, a Krétakör 2005-ös Peer Gynt előadására. Ahogy akkortájt megpróbáltam rögzíteni, Gyabronka Peer Gyntje „legyen bár helybéli kitaszított, sivatagi próféta, krémszín szmokingos életélvező vagy piros pulóveres, csupaszodó lélek, ő a mindenkori, titkokkal teli férfi. Gyámoltalan és tiszta, ön- és közveszélyes. Okos. Deviáns módon tehetséges.” A 2005/2006-os évadban ez az alakítás nyerte el a Színházi Kritikusok Céhének díját a legjobb férfi főszereplő kategóriában. 

 

Gyabronka 2008 óta nem kötődik társulathoz. Most pedig kulturális szolgálattételre jelentkezik ezzel az esttel. Kis asztalkánál ül a Sufni fekete fala mellett, megvárja, míg mindenki helyet foglal, kortyol egyet a bögréjéből, elénk áll, s azt mondja: „Életem útjának feléhez érve/sötét erdőben találtam magam, /mert elvétettem a helyes utat.” Egy pillanat alatt sűrűsödik meg a levegő. A premierközönség fülében, belül, kétségkívül megzendül a régi forma: „Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, /mivel az igaz útat nem lelém.” A beálló, leheletnyi szünet és a hangsúly segít, hogy felfogjuk: nemcsak úgy eltévedtem, hanem elvétettem az utat. Egy pillanat alatt válik valakivé a hős. A homályos bűn kontúrosabbá teszi a mesélőt. Igen? No, mondjad! – súgja hang nélkül a hallgatóság. Érdekes az a lebegő állapot, amikor az ember az irányok érzékelésére képtelenül, megáll a világ közepén, s ismeretlen hatalmaknak adja meg magát. Aztán, ha túléli – elmeséli.  

 

Nádasdyval jelenidőt élünk meg. Drámai dialógus indul Vergilius és Dante közt, egyszeriben helyzet áll elő: „Most leszállunk oda, a vak világba / – szólt Költőm, s halálsápadt volt az arca –, / elsőnek én megyek, te meg követsz.” //Én, észrevéve színe változását, / így szóltam: „Hogy jöhetnék, ha te félsz,/ te, aki máskor erőt adsz nekem?!” // S felelt: „A lent gyötrődők kínjai / arcomra festik a szánakozást: / erről hihetted azt, hogy félelem”. 

 

Ezen az estén érzékelem először Dante humorát. S elbűvöl a hiúsága, a zsenitudata. Mikor mesterével, Brunettóval találkozik, aki odafönt még arra tanítgatta, „hogyan tegye az ember magát örökéletűvé”, hajdani tanára szembe dicséri őt: „Kövesd csillagodat,/ és dicső kikötőbe érkezel,/ ha jól ítéltelek meg odafönn.// Kár, hogy meghaltam, míg te ifjú voltál,/ mert – látván, mily kegyes hozzád az ég –/ biztattalak volna az alkotásra.” Valamivel később maga Vergilius biztatja a lankadó vándort: „Le kell most vetkőznöd restségedet,/ – szólt Mesterem –, mert tollpárnán pihegve/ nem szerzel hírnevet, se ágymelegben; // pedig ha hírnév nélkül élsz a földön, /csak annyi nyomot hagysz magad után,/ mint füst a levegőben, hab a vízben.” 

 

Hogyne jutna az ember eszébe újfent Szerb Antal, aki szerint „A világ költőinek nyájában Dante a nagy ragadozó, oroszlán vagy párduc. Egy ember, akiben semmi kisszerűség, minden csupa méltóság és erő, minden mozdulása monumentális.”  Meg hát a híres jósló álom is előjön: Dante anyja, még áldott állapotában álmot látott: fiút szült, egy kristálytiszta forrás mellett álló, magas babérfa alatt. A gyermek a babérfáról hulló bogyóktól s a víztől megerősödve, pásztorrá cseperedett, s nagyon áhítozott annak a babérfának a lombjára, ami alatt állott; ágaskodott, s amint ácsingózott érte, úgy tűnt fel az asszonynak, mintha elesett volna, s nagy hirtelen páva lett belőle. Ezen az asszony úgy elcsodálkozott, hogy felriadt. (Boccaccio Dante könyvéből, Füsi József fordítása nyomán) A világformáló indulat, a politikusi hév, s a kortársi ellenfeleket illető forrongó bosszú a kiválasztott énekekben csak áttételesen érződik, de érződik. A többihez lábjegyzetek sokasága kellene, s az élőszóban nem megy. 

 

Hőseink mennek az úton, lefelé, s zuhognak a képek. „Ahogy hideg napon viszi a szárnya / a seregélyek sűrű csapatát, / úgy fújta a szél a rossz lelkeket // hol föl, hol le, hol erre, hol amarra; / és nincs remény, hogy valaha nyugalmat / vagy akár enyhülést találjanak.” Az ördögök csatája valóságos meccsközvetítés. Az epizódok hangulati lezárása, elengedése, zenei pontosságot mutat. Vergilius, aki ismeri a Bestiát, dörzsölt túsztárgyaló, s egyben a katasztrófaturizmus zengő szavú idegenvezetője. A pokollá váló élet ismerős a történelem sok szakaszából, de hogy a hajdani látomás hatására hirtelen a belorusz-lengyel határ mentén vergődő embercsoportok mostani képe jelenik meg bennem, azt ütésként élem meg. Honnan tudta, hogy az ilyen? Aztán az alvilági történet – dramaturgi közbeavatkozás révén – egyre többször nyit rá a közelmúlt és féljelen rettentő párhelyzeteire. 

 

Török Tamara szíves közlése szerint a vendégszövegek főleg Primo Levi Ember ez? című regényéből valók. „Olyasmi ez az olaszoknak, mint nekünk a Sorstalanság. Levi kémikus volt, és ennek köszönhetően túlélte Auschwitzot, majd ’87-ben öngyilkos lett.  A másik szöveget, amelyikben a kis Jean-Baptiste át akar kelni gumicsónakban a Földközi-tengeren, egy kortárs rendező-drámaíró, Marco Martinelli Rumore di acque (A vizek hangjai) című darabjában találtam.” Az egyetlen nem olasz szöveg, a hirosimai halászról szóló pár sor, a dramaturg személyes élményét őrzi:  „…egy gyerekkoromban olvasott csíkos könyvből, Karl Bruckner Szadako élni akar című ifjúsági regényéből vettem, s még senkinek sem mertem elmondani, hogy ez a könyv volt a forrás.” 

 

Az est egyik csúcspillanatában – a nézők számára már ismerősen – Levi a koncentrációs táborban idézi egyik társának Odüsszeusz társaihoz intézett, híres szavait: „Gondoljatok a származásotokra:/ nem holmi állatnak születtetek,/ hanem keresni nagyságot s tudást!”  Igen, ezt mi Babitstól még úgy tanultuk, hogy „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!” Szép ez. De az, hogy „…keresni nagyságot, s tudást!” élőszóban jobban hasít, drámai szövegként működik. 

 

Szükséges még megemlíteni egy fontos színészi pillanatot, s ez a mesélői visszavétel módja. A zárószavak után („csak hágtunk föl, ő elöl, én utána,/ míg egyszercsak az ég szép dolgait/ megpillantottam egy kerek lyukon.// Kibújtunk, s ott voltak… a csillagok.”) beáll a csönd. Gyabronka hallgat, s valami furcsa, lelki zoomolással elbúcsúztat bennünket a műtől. S csak aztán tör ki a taps.