![]() Kulka János |
A siker első számú faktora és ágense természetesen a „címszerepben” felléptetett Kulka János, az autista, napi rutinokba és monomániás gesztusokba visszahúzódó Raymond alakítója. Tökéletes arányérzékkel és poentírozó készséggel, remekül ütemezve hozza fel a figura vissza-visszatérő mondatömlenyeit, félelmeit és ellágyulásait; Kulka játéka a kényszeresség magasiskoláját mutatja. Színészi okosságának fényes, s persze immár sokadik bizonysága, hogy Raymond féloldalas mimikája vagy épp izgágán riadt totyorgása, pazarul zavarodott testbeszéde sosem válik az Asperger-szindróma esettanulmányává: a tünetek gondos reprodukálása az emberábrázolás eszközévé alakul, s egy eleven, háromdimenziós, s ami a fő, roppant szerethető, középkorú embergyereket segít elénk idézni. Hasson bár mégoly provinciálisnak az összemérés aktusa, mégsem tartózkodhatunk a megállapítástól: a Raymond figuráját eredendően matt színészalkatából és problematikus artikulációjából kistafírozó Dustin Hoffman alakítása jócskán alatta maradt Kulka professzionalitásában is testmeleg játékának.
![]() Kulka János és Nagy Ervin |
A filmvászonról lejegyzett darab egyedül az ifjabb testvér, az undok akarnokságtól az emberség felé haladó Charlie alakítója, azaz jelen esetben Nagy Ervin számára kínált a Raymondéval megközelítőleg egyenrangú jelenlétet. Nagy a tőle megszokott elánnal és pimasz svádával indult, s harsány lendülete rendre át is lökte a szöveg (s alkalmasint a szerep és a darab nem elhanyagolható dramaturgiai problémáinak) torlódási pontjain. Ám lehiggadása és emberi viszonylatainak átmelegedése ilyesformán kissé billenékeny hitelűnek tetszett, s a színészi-férfiúi kiállás imponáló ereje csak részben pótolhatta ki a testvéri összeszokás megjelenítéséhez szükséges jellemformáló aprómunka elmaradását. A két testvér tánca (mely nem az első közös lassúzás a két színész között, gondoljunk a Kaméleonra!) mindenesetre így is szép, zavartan emberi pillanattá vált, s ez okvetlenül biztató mozzanatként könyvelhető el.
A többi színre lépő, így a Raymondról évtizedhosszat gondoskodó pszichiáter szerepét öreges rezignációval abszolváló Garas Dezső számára kevés érdemi játszanivalót biztosított a színmű. A Charlie barátnőjét alakító, rokonszenves Cseh Judit csakúgy szolidan illusztratív figuraként mozgott a színpadon, mint a szöveges statisztéria mondatait felmondó Urbanovits Krisztina és Simicz Sándor.
![]() Garas Dezső. Fotó: Kállay-Tóth Anett (Forrás: Orlai Produkció) |
Az Esőember című darab legfőbb gyengéje maga az Esőember című darab. Ez nem az olykor roppant ötletesen magyarító („Egy öcsikét kérek szülinapra” – dudorássza a régi gyermekszáj-slágert Raymond Babbit), s egészében korrekt munkát végző Zöldi Gergely, s még csak nem is a színészeit szabadjára eresztő Anger Zsolt felelőssége, sokkal inkább a film lappangó gyengéje, amit a kurtító-sűrítő színpadi adaptáció csak érzékletessé tett. A jelenetek sora nem ad ki drámát, a történet inkoherens mozzanatai néha félrenézésre, tapintatos szemhunyásra késztetik az empatikus jegytulajdonost, s ezen nem segít sem a zenei átkötések és aláfestések dúsan mért adagja, sem a világunk feszélyező műviességét és a szegény ember leleményességét egyszerre idéző díszlet (Sebő Rózsa munkája). Mindez azonban a bulvárdarabok logikája szerint akár mindenestől mellékesnek is tekinthető, hiszen a sikert nem a jól olajozott szerkezetnek, a gazdag kiállításnak vagy épp az összecsiszolt csapatjátéknak kell biztosítania. Ezek mind üdvös összetevők ugyan, ám egyenként és akár együtt is nélkülözhetőek. Ebben a zsánerben ugyanis csak egyetlenegy nélkülözhetetlen tényező van: a hálás-bravúros szerepben kiugratott színészegyéniség, aki elhordja a hátán a produkciót. És Kulka János meg is teszi nekünk ezt a szívességet.
Vö. Tarján Tamás: Nem filmmúzeum
Hegyi Ede / Tóth Gellért: Kockáról kockára
Zappe László: Vicces óriáscsecsemő
Csáki Judit: Színészparádé
Koltai Tamás: Naná, hogy puki
Sz. Deme László: Naná, hogy színház lett