Csoma Judit, Máté Gábor és Szirtes Ági

Az Ivanov katonás előadásán több elemző túllát, amikor megemlíti Ascher Tamás korábbi, nyugodtan állíthatjuk, mára legendássá nőtt Csehovjait. Csáki Judit saját színházi anyanyelvének nevezi Ascherét, s az Ivanovról azt mondja, hogy „épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején”. Szántó Judit továbbmegy, amikor Ascher már említett munkáihoz méri az újabbat: „…csalódik az, aki az előző két színpadi varázslat ízeit, hangulatait, csúcspontjait várja el vagy kéri számon az Ivanovtól.” Persze az aprólékos méricskélés amellett, hogy indokolatlan, merőben értelmetlen is volna, viszont az „előzmények” felemlegetésével kimondva-kimondatlanul mégis kijelöltetnek az előadással szembeni legalapvetőbb elvárások.

S ezeknek az Ivanov messzemenőkig megfelel. Ahogy arra többen is rámutatnak: ezúttal is a rész és az egész különleges ökonómiája működteti Ascher előadását. „Muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán – ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része – hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.” (Csáki) Mindez így hangzik Koltai Tamás írását záró mondataiban: „Az előadás részmozzanatok sorának összerendezése. Tempó és ritmus. Egy gesztus, ahogy az ’alvó’ Ivanov könyvet lapoz. Egy szék, amely kisebb, mint a többi. Egy átcsoszogó zongorista. Egy tabló. Egy neon. Egy csomaggal belopakodó vendég. Szerkezet. Ív. Időzítés. Formálás. Többet mondani sértő volna Ascherra.” Zsámboki András pedig hosszú elemzésének elején az „apróságokkal” kapcsolatban hasonló megállapításra jut, amikor arról beszél, hogy a rendező nem a csehovi dramaturgia elemeiből építkezik: „Ascher más tervrajzot követ: Ivanov személyiségének a rajzát.”

Nagy Ervin és Máté Gábor

Milyen is ez a Fekete Ernő játszotta „főhős”? Sok idézőjel kívánkozik a kifejezés köré, hiszen ez az „Ivanov szenved. Becsődölt, kikattant, ’lefagyott’… Belül történt valami, amitől nem találja a helyét, s mert nem tud megbékélni saját elrongyolódásával, egyre beljebb pörög a spirálban.” (Csáki) „Ivanov szenved a saját ürességétől és tartalmatlanságától, amiről valószínűleg nem tudja, hogy a körülötte lévő világ tükre”- mondja rá Koltai Tamás. Zsámboki András szerint Fekete alakításában „Ivanovból általános rezignáltság árad… Takarékon működő ember, akiben energiákat mozgósítani csak a szeszélyes megfigyelő én tud.” Barabás Dániel szemében „rezignált undorral viseltetik minden és mindenki iránt.”

A főszereplő „újszerű leleménnyel tálalt és izgatón kérdőjeles” (Szántó) halála is mindenestül illik a Fekete Ernő teremtette alakhoz. MGP így összegez: „Ascher és Fekete melodrámaiatlanított befejezése az ártatlanabb nézőket kétségben hagyja: megtörtént-e az öngyilkosság. De az életből való halk kiolvadás erősebben drámai, mint egy ügyelő bonyolította, kulisszák mögötti fegyverdördülés.” Koltai Tamásnál ezt olvassuk: Ivanov a bizarr esküvői mulatságon „zavarában előveszi pisztolyát. Látva az általános rémületet, szabadkozik: dehogy akar öngyilkos lenni. Aztán térdre esik az ajtónál, és bezuhan rajta. Elájult? Meghalt? Mindegy. Vége van.”

Kun Vilmos (Fotók: katonajozsefszinhaz.hu)

És milyen Ivanov környezete? Valóban egyetlen lehetséges megoldásként kínálkozik észrevétlen kimúlása ebből a világból? „Csehov a küszködést ábrázolja az Ivanovban, ahogy egy hétköznapi viszonyok között élő ember megpróbál dűlőre jutni az alapvető létproblémával – nem véletlenül emlegeti Hamletet -, de a közeg kisszerűsége, banalitása még a kérdések föltevésére sem alkalmas.” (Koltai) MGP-nek a főszereplőnek vonatkozó megjegyzése is a környezetről árulkodik: „Fekete ama régi színészi fondorfogást alkalmazza, hogy minél hangosabbak körülötte, annál halkabb, minél rikítóbb színekkel játszanak, annál mattabb.” Szántó Judit leírása szerint „nehéz igével kifejezni a valamennyiükre jellemző súlyos semmittevést, a saját sorsuktól való permanens elidegenedettséget.”

És ezek még „csak” az emberek, akikre nyilvánvalóan erősen kihat a Khell Zsolt tervezte tér, aminek ugyan pontos helye és ideje ismeretlen, Csáki Judit szerint azonban az egészet mégis föl kell ismerni: „A sivár előcsarnokot a lambériás falakkal,…a kongó teret, amely a hatvanas évektől kezdve egészen máig otthonos mifelénk – ma tán nem Pesten, de hisz minden az isten háta mögött van itt.” Sándor L. István szerint „nyomasztó, kilátástalan világ, nagy szerencséje van annak, aki ilyen térben élve nem lesz gyógyíthatatlanul depressziós.”